Hosszú út van mögöttem, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az előttem álló rövidebb lesz. Elindultam, valamerre tartok. Fogalmam sincs merre, mert számomra ismeretlen ez az új út. Még sosem jártam erre. Néha öregnek érzem hozzá magam, néha pedig nem értem, miért nem vágtam bele már sokkal, de sokkal korábban. A komfortzónát már rég magam mögött hagytam és most olyan, mintha sosem lett volna.

Szörnyen félek, mert nem tudom, mi vár rám az új helyen. Tudom, hogy szebb is, jobb is lehet, mint régen, de jövőt még egyáltalán nem látok. Szürreális álomnak hat az egész, nem tudom olyan tempóban feldolgozni, megemészteni az eseményeket, amilyen gyorsan történnek velem.

A tegnapi dolgokon rágódom, miközben ami épp történik, teljes odafigyelést és átérzést követel tőlem. Ha ezt nem teszem, lemaradok. Minden velem történik és minden egyszerre történik. Mindenben szerepet játszok… de még mindig nem értem. És azt sem értem, hogy ha most ez van, akkor eddig mi volt? Eddig nem is éltem, vagy éltem, csak nem tudtam, hogy máshogy is lehet…

Szeretnék egy kis egérutat nyerni. Néha egy kis önsajnálatra: sírásra vagy dühöngésre, néha egy kis gyászra, hogy meggyőzzem magam, milyen jó is volt a régi és milyen rossz is lesz majd az új, az ismeretlen, de nincs rá idő. Óriásléptékkel fal fel az idő, ha hagyom.

Néha jó hagyni és csak meredten bámulni magam elé. Karácsonyra is ezt kérem: hogy egy óráig csak bámulhassak egy repedést a falon és közben ne kelljen senkihez se szólnom és hozzám se szóljon senki. Korábban mindig sok idő kellett, hogy feldolgozzam az eseményeket. Mindig kiharcoltam magamnak az énidőt. Mert az csak az enyém volt. És mindig méltattam annyira magam, hogy az nekem igenis jár.

De most nem lehet. Le kell mondani rólam. Nem lesz feldolgozva. Minden felgyorsult.

Nem igaz, hogy kicsit sem élvezem, mert közben érzem, hogy a teher, az óriási nyomás, hogy megfeleljek, hogy megcsináljam, amit a munkaadóm, a családom, a környezetem elvár, az olyan tapasztalatot nyújt és ha megcsinálom, amit elvár, az olyan büszkeséggel tölt el, hogy azt hiszem, bármire képes vagyok. Hétköznapi hős lettem. Még az utcán is más érzés járni-kelni, mert én tudom. Tudom, hogy meg tudom tenni azt, amiről azt hittem, nem tudom megtenni. Én megcsináltam, megcsinálom. Túléltem és túlélem.

Minden percem be van osztva, nincs idő sajnálkozásra, álmodozásra, kényeztetésre vagy vitára. Mindent percben és másodpercben mérek. És ami túl sok időt vesz el, azzal nem foglalkozom. Rengeteg a munka, a túlórákat már számolni sem érdemes, kivéve akkor, amikor azt kell megállapítani, hogy valamit mennyi idő alatt lehet megcsinálni. Minél többet dolgozok, annál többet kell.

Nincs olyan, hogy jó vagy, mert megcsináltad, olyan pedig soha nem lesz, hogy kész leszek. Egy jól teljesített napot nem dicséret követ, hanem egy még több feladatot és kihívást tartogató új nap.

Ha megcsináltad, nem vagy jó, ha pihenni akarsz, nem vagy jó. Nem pihenhetsz, nem állhatsz meg, csinálnod kell tovább. Ha nem csinálod, elszabadul a pokol – legalábbis most még így gondolom. Pedig egész biztosan nem mehet így örökké, egyszer elég lesz. De még nem most. A kis szervezetem pattanásig feszül, akárcsak az idegeim, a szívem még bírja és egy hosszabb alvás is csodákra képes.

Meg akarom tudni, hová visz ez a tapasztalat. Kíváncsi vagyok, jobban érzem-e majd magam, ha egyszer visszatalálok a sárga köves útra, vagy a sárga köves út már soha többé nem létezik, mert csak akkor fogom érezni, hogy élek, hogy ha nem azon járok. Meg akarom tudni, mit tanulhatok abból, hogy ha megtapasztalom azt, hogy gépnek érzem magam. Mit ad ez nekem? Hova fejlődhetek általa? Vagy pusztán csak mazochizmus? Vagy mert annyira unalmas volt a kispolgári életem, hogy ez ad nagy dózisban adrenalint és csak ezáltal érzem magam valakinek? Mit tanulok mindebből? Talán csak meg kell tapasztalnom, hogy képes vagyok rá, zsebkendők telesírása nélkül is és egy újabb dolgot írhatok a listához, amiről azt gondoltam nem bírom majd, aztán meg kiderül, hogy mégis. Hát akkor rendben. Végkimerülés közeli állapotig űzött túlmunka listára felvéve. Pipa. És most?