Írok, de közben meg azt akarom, soha ne olvasd el ezt a levelet.

..Ha azt hiszed, hogy ez nem egy szerelmes levél, akkor rohadtul tévedsz! Írni akarok neked, de közben meg azt akarom, hogy soha, de soha ne olvasd el ezt a levelet. Akármit csinálsz, nem tudok rád haragudni. Nem tudsz annyira megbántani, hogy soha többé ne akarjak rád gondolni. Nem tudlak úgy szeretni, hogy ne tudnálak jobban szeretni.

De szörnyű érzés, hogy tudom, neked mindez nem kell.

Nincs szükséged rám, nem kell, amit adni tudnék. De értsd meg, én tele vagyok és túlcsordulok, ha nem öntöm szét, ami bennem van, szétcsattanok. De nem haragudhatok rád azért, mert ez az én problémám és te csak annyira kerülhetsz bele az életembe, amennyire te engeded és nem annyira, amennyire én akarom. Erre már többször rá kellett jönnöm.

Azért nem kaphatod meg soha ezt a levelet, mert nem akarom, hogy tudd, valójában mit érzek. Nem akarom, hogy ezt teher legyen a számodra, mert tudom, hogy az lenne. Itt vagyok most egyedül, tele csupa olyan földi és mennyei jóval, amire az emberek általában vágynak és akinek mindezt adnám, nem kell, akinek meg kellene, nem érdekel.

Ráz a hideg, hányingerem van, már nem vagyok, az, aki reggel voltam.

Nézem a testem és közben rád gondolok. Az egykor lehízott testem most gyönyörű, a szemeim fakók voltak, de tőled ragyognak. A tonnás súlyok lezuhantak lábaimról és léggömbök nőttek helyükbe. Ez nem a föld. Tán nem is a valóság már. Csak a képzelet, csak a fantáziám szülhette mindezt. De mégsem, mert te ott vagy!

A korábban értelmetlen dolgok mostanra értelmet nyertek. És a korábban értéktelen dolgok mostanra a legértékesebbekké váltak az életemben. Eddig azt hittem, te vagy az, hisz érted történt minden. Rám néztél és kivirágoztattál.

De most már ősz van, ideje az elmúlásnak. De nélküled csak egy gumó voltam a föld alatt, ami vagy kihajt, vagy nem. De te megöntöztél, kibontakoztattál és éltettél. És most te lennél az, aki hagyna elhullani? Azt hiszem igen. De most még nem.

Nekem szükségem van arra, hogy valakiért rajongjak.

De neked ez nem kell. De én már nem én vagyok. Igazából azt sem tudom, melyik vagyok vagy voltam én. A gumó a föld alatt, a virágba borult hajtás vagy az elmúló, elszáradó virág. Mi haszna megtudni, hogy miért érdemes élni, ha közben nem élhetsz úgy? És mi haszna szeretni, ha közben nem szeretnek viszont? De nem kell, hogy szeress, csak engedd, hogy neked adjam azt, amim van.

Azt mondják, majd elmúlik. Ha telik az idő, egyre kevésbé fog fájni. Ha így lenne, talán nem is szerettelek eléggé és akkor úgyis mindegy. Bárcsak így lenne. De tudod mit? Azt kívánom magamnak, hogy találjak valakit, aki elfogadja azt, amit adok. Aki engedi, hogy adjak, aki elég önző ahhoz, hogy ez kelljen. Minden változás hiábavaló, ha ez nem teljesülhet be. Befogadó nélkül nem lehet adni.

Most újra tükörbe nézek és csak magamat látom. Te már nem vagy ott bennem, kiléptél belőlem és én már nem vagyok azon önmagam, akit miattad annyira szerettem. Öregnek és élettelennek érzem magam, rondának és értéktelennek. Egy szürke foltnak egy elhasznált, elrongyolódott ruhadarabon, ami egy-két mosással lehet, hogy kijön, de a színe már sosem lesz a régi.

Szeretlek, pedig már semmi értelme. Holnap azt hiszem feladok egy hirdetést: „Szerelemmel túlcsordult lány kiöntené szíve tartalmát annak, akinek kell és elfogadja.” Én hülye meg azt hinném, hogy lenne olyan, aki felhív. Soha életemben nem voltam még annyira nő, mint az utóbbi fél évben. Tele dombokkal és völgyekkel, domborzatban egyaránt. Annyira élvezetes volt a találkozás rég nem tapintott csontjaimmal, mint például a könyököm belseje vagy a csípőm, a térdkalácsom, ami korábban boci volt, a lapockám és a vállam íve, ami azóta is inspirál. Mindenben te voltál és én csak miattad lettem szép. Nem is szép, hanem gyönyörű, ellenállhatatlan, vadóc, kéjenc, fülledt erotikus szexbomba.

De ez már mind a múlté. Most jön a jól ismert rész, hogy az élet megy tovább. De ne már nem ugyanúgy! Előbb még hagy múljon el, aminek még el kell. Le is kell tudni zárni. Nekem ez se ment túl jól…

És most mit csináljak veled? Tudnék olyan őrült lenni, hogy minden kapcsolatot megszakítsak veled? Vagy másik olyan őrült, hogy álcázott barátság mögé bújtassam langyosra hűtött érzelmeimet? Miért nem tudom megtanulni a leckét? És mi lenne, ha végre boldog lennék? Mit szólnál hozzá, ha mondjuk holnaptól?

Inkább egy átkozottul rossz napom legyen és utána mindig jobb és jobb. Na, de nem ér ám a fájdalmat és a rossz napokat megspórolni, nekem még csak az jár! A jót meg tudni kell kiérdemelni, szóval arra azt hiszem még várnom kell!


Ha Te is úgy érzed, megosztanál velünk gondolatot, történetet, vedd fel velünk a kapcsolatot.

                                                         Arlette

SuLo

A megszokott fejlődés nélküli és unalmas. De a váratlan önmagad megismerésére késztet.

2 hozzászólás