Az én apadó életemben is van

nap és óra, szörnyűbb a többinél ;

oly súlyok zsúfolódnak kínjaimban,

hogy azt a versem kimondani fél.

Meghal hirtelen minden. Enyhület, könny

elérhetetlen. Csak éj s űr maradt.

Hívom a múltat, de hiába : nem jön,

halottként dermedez a föld alatt.

És, ah, józan szürkeségben fölötte,

sugarak nélkül, szerelemtelen,

jön-megy a világ, semmit nem törődve

azzal, aki oly drága volt nekem !

Magam vagyok hát, magány gyásza sújt rám,

próbálok eszmélni, de nem tudok.

Tört csónak vagyok, amelyet a hullám

ismeretlen, sziklás partra dobott.

Óh, Uram, jajt és élő tüzet inkább,

mintsem, hogy lelkem bilincs kösse meg !

Elvetted Őt ; de a múlt drága kínját,

óh, hagyd meg Róla emlékeimet,

Róla, Róla, aki mindvégig állta

harcát s küzdött és bátran szenvedett

s emberekkel s végzettel szemben állva

oly forrón, oly lángolva szeretett –

Róla, Róla, ki diadalt aratni

nem bírt, de nem tudott hódolni sem –

Róla, Róla, aki mindvégig annyi

jaj volt és ima s hit és szerelem !

---

(Fjodor Tyutcsev. 1803-1873)