“…látod már nem sírok,
nem is beszélek,csak ide elbújok,
hogy még lássalak táncolni, örülni,
hogy még halljalak dalolni, nevetni,
engedd, hogy lehessek a kezed árnyéka,
árnyékod árnyéka,a kutyád árnyéka,
csak még ne menj el, kérlek ne menj el, hallod ne menj el!”

Körülbelül egy hónapja volt Anyák-Napja, de nem, semmi erőm nem volt sem a saját anyaságomról, sem Anyukámról, sem Nagymamámról írni, bár megköszöntöttem mindkettejüket, az én megköszöntésem pedig komplett katasztrófa volt, sírásig.
…

Már november ötödike óta komoly adag lepény van a palacsintában s az Anyák-Napja pont annak a csúcsán ért minket… Röviden megpróbálom összefoglalni az ezzel kapcsolatos gondolataim, mégpedig azért, mert megúsztuk végül, „jól vagyunk” – bár voltunk jobban, no meg a csillámporos happy end helyett végül is kiegyezek szívesen ezzel az átlagos véggel, vagy nevezzem inkább állapotnak, amit igyekszünk konzerválni…

Szóval egy rutin vérvétel során igencsak komoly baj legyintett meg minket! Onnantól kezdve az életünk felfordult és állandó vendég lett nálunk a Stressz, az Aggódás, a Veszekedés és a Csöndes Reménykedés. Ők négyen így fél év után vették végre a kalapjuk és mi cseppet sem szomorkodva b..sztuk be utánuk az ajtót, puszi és pá és a viszontlátás ígérete NÉLKÜL! E négy vendég főnöke, feljebbvalója, küldötte pedig nem más, mint a

R-Á-K…

Apák, Papák, Dédipapák! Barátok, Élettársak, Vőlegények, Férjek! A párotok IS halandó, nemcsak Ti… Miért nincs B tervetek? Miért nem törődtök velük többet? Miért nem tudtok főzni, mosni, porszívózni, port törölni, helyt állni az Életben a másik feletek nélkül? Jobb abban a hitben élni, hogy mindig együtt leszünk, soha semmi baj nem fog történni, nektek elég a kert, a munka, a híradó alatt belapátolt megszokott ízek és éjjelente az ágymelegítő? Miért elég az ilyen helyzetre az a válasz, hogy „van életbiztosításom” és „majd csak segít valaki”?

Szomorú, hogy mikor ez az egész szóba kerül, elrugaszkodtok a valóság talajától, és minden reális lehetőséget és végkifejletet eltagadtok magatok elől, mint szükségtelen károgás, felcímkézitek, rosszabb esetben pedig a segítőnek a morgás, dac, szolgaság és a nap végén kiabálás a jussa!

Ebben a fél évben komolyan meglegyintette a családunkat az elmúlás szele… Kitérek arra is, hogy akivel az egész történik IS felül a hullámvasútra, és akár óráról órára is változhatnak az érzései a semmi bajom nem történhettől a holnap meg fogok halni és búcsúzomig. Felőrli az embert, hogy mosolyogjon felfelé és lefelé, mikor belül szűkölve számolgatja a hátralévő óráit… Leteszi negyven év után a cigarettát, mikor már harmadjára küldik vissza a tüdőszűrőre, vállalja a legkellemetlenebb vizsgálatokat zokogva, de akkor is, hirtelen minden fillérre szükség lesz, mert az állam szerint már megtette a magáét és ha nem magán orvoshoz fordul, hát felfordul…

Nem hittem volna, hogy ilyen HAMAR itt lesz az a pillanat, mikor egyszerre kell fölfelé és lefelé gondoskodnom, lelket tartanom, ápolnom és ÉN, ÉN teljesen eltűntem, kimerültem, kiégtem, üres zsebbel és szívvel ülve a számítógép előtt, poszt traumás stresszel küzdve, hogy még negyven sem vagyok, de majdnem elvesztettem Édesanyám…

Talán a legrosszabb rész az volt, hogy egyszerre nem tudtam két helyen lenni! Hogy a saját gyermekem egészségének a rovására rohantam a sebészetre, kitolva betegségének a hosszát – pont hétvége jött – hogy talán utoljára láthassam az Édesanyám, ahol műtötték… és ahol több mint egy hétig nem ehetett, már infúziót kapott és egyre halványult fogyott az arca, tele volt kék zöld foltokkal hasán keresztben egy hatalmas fehér ragtapasszal és fájt neki, úgy fájt, mint még soha…

Végül hazaküldték, mikor jött a makacs láz, a hosszas könyörgésre mégiscsak beszedett antibiotikum, a véralvadásgátló injekciók, s közben MINDENÉRT én voltam a felelős… Mert mégis mit segített volna egy kisgyerek és egy munkamániás spártai Papa? Elvártak! Miért? Mert eddig HAGYTUK!

Szerencsénkre V.É.G.E. Megvagyunk, élünk, átszervezünk, újratervezünk. De ez az időszak örökre a lelkembe égett! Nemcsak mert sokkal erősebb vagyok, mint valaha gondoltam volna és nemcsak mert komolyan fontolóra kellett vennem a legrosszabb végkifejlet lehetőségét is. Hanem mert egy ilyen dolog mindenkiből kihozza, milyen is ő valójában!

Szóval ÉN ilyen vagyok, HA muszáj! Szívből remélem, jó ideig nem lesz majd muszáj… Bízom benne, jó ideig nem jön ki majd a környezetemből ismét a kutakodó faggatás, a kéretlen segítségnyújtás, az akadályozás az inkább semmi helyett, a sajnálkozó pillantások, a tolakodó megjegyzés mikor beesem megpakolva a kapun és ott bőgöm el magam. A jó oldal, mert ennek is van, kiderült, kikre lehet számítani igazán, ki az, aki csöndben imádkozik és megsimogatja a lelked, ki az, aki a távolból csak érezteti, hogy ott van, ha szólsz – meglepő és szomorú, hogy ezek között semmilyen régi barátság és ismeretség NEM volt, nincs…

S, hogy hogyan tovább? A ballagásra betanulandó vers bőven kárpótol az elb…szott Anyák Napjáért, az étterem futárja, ahonnan az ebédeket rendeltem, mellénk csapódott egy időre, a munkám során szerzett új ismeretségekkel élvezettel dolgozom együtt, és a fiammal elkezdtünk külön utakon járni, amiben a Nagyszülők már kizárólag játszópajtás és Nagyis-szerepet kapnak, semmi mást…

Úgy érzem magam, mint aki tisztítótűzön ment keresztül, túl a kötelező Pokol-járáson, fellélegezve és egyenes háttal megyek mendegélek utamon előre…