Takarékon a lélek, épphogy pislákol
csak a test ne essen térdre a világtól
ezernyi hibától, mit elkövettem
jó lenne sírni, de könnyem elrejtem–

Csak az éj hoz nekem édeni enyhet
Akkor ledobok tengernyi terhet
A lélek felébred, zokog és nevet
Ez a szabadság, itt mindent lehet.

De eljön a hajnal, s én megint félek
Kihűlt mámorban vonagló fények.
Egy kéz intése félálomban
az éjszakának csak vendége voltam.

Rácz Boglárka írása