Te meg az el nem jövő vagy,
lehet napsütés, jöhet fagy..
te mindig ugyanaz maradsz
te sosem vetsz, mégis aratsz.
Szívem termését learattad..
S közben a semmit nekem adtad..

Ki az, ki elméjét összetörte
És utána újra, meggyötörve
Képes lett a képtelenre
beleugrott a Végtelenbe
Hiába mondták a barátok
hogy ez nem áldás, ez maga az átok

Te meg voltál a kegyetlen.
mégis a legnagyobb szememben
te csillagokkal együtt születtél
mégis e földre keveredtél–
és amikor megláttalak
Ráébredtem, téged akartalak
Széttépett angyal-szárnyakon
A földön fekszem, mert fáj nagyon..

 Rácz Bolgárka írása