Ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Könnyű ezt mondani … később …
De benne lenni a helyzetben, ember legyen a talpán:
- …vége … egy kapcsolatnak
- egy életszakasznak
- egy munkahelynek…..
Mindannyian átéltük, átéljük, vagy át fogjuk élni. Még sem lehet ezekre felkészülni. Mert valójában ez olyan érzés, mintha az emberből kitépnének valamit. Még akkor is, ha már sejthető a vég. Még akkor is, ha az első sokk csak a negatívumokat hozza ki.
Hogyan is lehetne normál ésszel elválni attól, amiben évek óta benne voltunk. Normális, ha tagadunk; normális, ha kérdéseket teszünk fel; normális, ha elbizonytalanodunk:
- … persze, hibáztam, nem voltam elég jó ….
- …. biztos azért, mert azt mondtam …
- …. ha ezt, meg ezt tettem volna …
De vége! Érted: vége!!!!!!!!!!
Aztán relativizálhatjuk:
- …. annyira nem is volt jó …
- …. hogy bírtam ezt évekig? …
- … ennél már csak jobb lehet …
Ez veszteség, amit el kell gyászolni:
- … mert kitépték a szívemből az érzést, hogy tartozom valakihez …
- … el kell búcsúznom valamitől, amiben már biztonsággal mozogtam …
- … el kell pakolnom arról az íróasztalról, amin naponta 8, évente 2000 és összesen 14 000 órát dolgoztam …
Nincs más hátra, mint előre … tudom jól, hogy semmi sem tart örökké, de azért mégis:
- …. miért pont most? ….
- …. jövőre minden ideálisabb lett volna …
- … csak egy kis időt kérek még ….
De ennyi volt! VÉGE!
