Előre örültem a budapesti hétvégémnek és már el is terveztem, élményeimet megírom, mert milyen fontos is az én-idő. Végül is minden jól sikerült, még Arlette-vel is találkoztam. Ebből a beszélgetésből született a „Még egy vidékit Happy Landbe!” című írás annak hatására, hogy elmeséltem a lányom terveit, aki az érettségi bizonyítványát megszerezve Budapesten tudja elképzelni az életét.

Szóval jól sikerült az off-line találkozó és már rögzítettem az élményeket a szoftveremben, amikor elbúcsúzásunk után másfél órával Arlette egy üzenetet küldött „Ma apák napja, írsz rá?” A realitások talaján válaszoltam, hogy mire oda jutok, már rég aktualitását veszti. Különben is mit tudnék róla írni, mikor a szüleim elváltak és természetesen az anyunál maradtam? Mert így magamnak sincs sok apa élményem, erőltetve írni meg olyan, mint amikor a legnagyobb női magazin szerkesztője kiadja, hogy akkor egy héten belül írj mondjuk a cserebogarak szexuális életéről, neked meg fogalmas sincs mi az a cserebogár, a szexről meg nem is beszélve.

De hát ilyen eset nálunk nem fordulhat elő: mi szerzők önkéntesen, saját magunk és remélhetőleg mások szórakoztatására is írunk akkor és arról, ahogy nekünk megfelel. Így az apák napja témát abban a momentumban hanyagoltam és álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan inspiráció ér, melynek következtében billentyűt ragadok a téma kifejtése érdekében.

Történt, hogy a fővárosi hosszú hétvégés kiruccanásomból hazafelé a vonaton olyan gondolatokat olvastam, melyre muszáj felhívnom a figyelmet. Indíttatásomban megerősítettek még az „Apa csak egy van” és az „1:1?” című írások, melyek két szélsőséges álláspontot mutatnak be: az első az apahiány, az apák fontosságáról értekezik; a második meg arról, hogy még egyáltalán nincs egyenlőség az anyák és apák terheit illetően, hiszen a feladatok túlnyomó része az anyákra hárul, ezért még nem jött el az ideje az apák napjának.

Nos, olvasmányélményem megerősített abban, hogy minden korban és minden rendű és rangú családban vannak apák, akik a nevelést anyai feladatnak tekintik és hazaérve a munkából korunkban is a tv távirányítójának nyomogatásával töltik estéjüket. Míg néhány évszázaddal korábban is voltak olyan felvilágosult férfiak, akik tisztában voltak saját apa szerepük fontosságával.

Ilyen volt Kazinczy Ferenc, akit irodalmi tanulmányaink által inkább csak nyelvünk őrzőjeként ismerünk és Kosztolányi szerint „Nem tudok tőle idézni semmiféle halhatatlant…”. Magam is – komfortzónám elhagyását ösztönzően -, véletlenül álltam neki a mintegy 400 oldalas Sophie-nak, mely a nagy irodalmár levélregénye. A levelekből összeállított mű hűen mutatja be Kazinczy életútját, a család történetét és ezeken keresztül a XIX. század társadalmát.

Hát akkor nézzük meg Kazinczy Ferenc nevelési elveit egy levelén keresztül:
Kázmér, 29. ápr. 1806
“Míg Fizsim a negyedik esztendejébe nem lép, addig kószálhatok néha: azután nem örömest fogok eltávozni a háztól, mert azokban, amiket a gyermek tőlem tanulhat, senkitől mástól tanulni nem fogja. Ebben a gyermekben példáját szeretném adni, hogy miként kell nevelni lyánygyermekeket. Egy igen nagy tekintetű barátném a magáéból mit Teufels Gewalt (ördögi erőszakkal-szerzői fordítás) egy Madame de Chatelent-t akart nevelni, a fizikát, matézist, Kant filozófiáját akarta tudatni vele, asztronómiát etc. Az én Fizsim mindazokból tanulni semmit nem fog. – Megborzadsz e szóra? – Nem, édes barátom, semmit nem! Az első dolog, amit tanulni fog, a magyar nyelv lesz, a második a francia. … Azután muzsika és festés lesz stúdiuma. Könyvből tanulni talán semmit nem fog, azt kivévén, hogy a legjobb poéták legjobb darabjait könyv nélkül fogom vele tanultatni, mind azért, hogy emlékezete gyakoroltassék, mind pedig azért, mert az olyat jó könyv nélkül tudni. … Kényére fogom ereszteni, s magam tekintem meg mindég, amit dolgozott. Egyéberánt azt követem vele, amit a nagy Wesselényi követ a fiával; megkedveltetem vele a körültem való forgást, s az én példám s az anyja példája és mindazoké, akiknek társaságából a gyermeket ki nem zárom, neki mind lelkét, mind szívét formálni fogják.”

Hát azt hiszem, ezek után minden szó felesleges és mivel többet hozzátenni magam sem tudok, ajánlom inkább a művet, mely még abban is újdonság, hogy Kazinczy Ferenc és a nála mintegy 20 évvel fiatalabb Török Sophieval, – a kor szemléletével szembemenve – szerelemből kötött házasságát is bemutatja.

Irodalom: Kazinczy Ferenc: Sophie Szépirodalmi Könyvkiadó 1984

Fotó Renoir festménye.

Volt egy másik, tréfás írásunk Hogyan neveljünk felelősségteljesen lány gyermeket címmel, meg egy a jól csinált lánynevelésről itt.