Egy gyereket vállaltam. Vállaltunk. Oké, ő azóta lelépett- illetve igazából én zártam le az együttélést- , enyém a felelősség. Meg a pofavágás. A szar anya vagyok. Hogy “bezzegék” a közösségi oldalon mennyivel jobban csinálják. Én vagyok csak lúzer, aki tönkreteszi a kölke életét. Akitől lelki sérült válik belőle. Már látom előre a jövőt : drog, pasik/ csajok, iskolakerülés, lecsúszás, tönkrement élet.
S mindez az ÉN hibám. Mert rossznak szültem, mert a körülményeket tévesen mértem fel ,mert korán/ későn vállaltam a gyereket. Mert nem tudtam együtt élni. Mert vágytam valamire, többre, mint amit abból a történetből kihozhattam. Mert élni vágytam.
S, ahogy akkor rosszul döntöttem, úgy azóta sem tudtam jobban. Értékcsökkenten vadászva a húspiacon vagy elkerülve azt a gyerek érdekében sem hoztam jó döntéseket.
Szaranya, szaranya, szaranya.
Ha megpróbálom újrakezdeni, ha új partnert választok a gyerek gyűlöl, mert a jogosultságait veszélyezteti az új ember. Ha megkedveli, de mégsem működik az együttélés ismét sérül, mert újra elhagyták. Ha szereti az elvált szüleit nem érti mi szükség új szereplőkre. Ezt csak rosszul lehet csinálni.
S mi történik, ha nem vonunk be új embereket? Nyalogatjuk egymás sebeit, véd és dacszövetséget kötünk a kiskorúakkal, felnőttként kezeljük gyerekeinket. Olyan kötelességekkel és jogokkal ruházzuk fel őket, amikkel csak rosszul élhetnek.
Ébredjünk fel végre! A legjobb, amit tehetünk, ha tudomásul vesszük, igen, elcsesztük.
Amikor működésképtelen kapcsolatban megszültük, amikor tudtuk alkalmatlan az alany ,amikor későn észbe kapva lenyomtuk a lombikot apa nélkül, amikor tudtunk a homoszexuális beállítottságáról a férfinak.. Ha akkor tudtuk leszarni, hogy hová születik a gyerek maradjunk következetesek, s most se érdekeljen!
De ami ennél is fontosabb: ez még mindig 1 per 1- es döntés volt. Két szereplővel. Nem tőlünk, a nőktől lett-lesz lelki sérült a gyerekünk, hanem kettőnktől. Sőt, továbbmegyek, a családunktól, a hozott mintázatainktól ,amiket nem tudunk felülírni. A beteg, torz társadalomtól, ahová születik, a közösségi háló függő kirakat élettől. Ne hibáztassuk magunkat. Ismerős mondás? Reméld a legjobbat, készülj fel a legrosszabbra, aztán lesz ,ahogy lesz.
Lelki sérült lesz? Igen. Lehet. Talán. Talán nem. Nem tudhatjuk. Attól, hogy belebolondulunk, ráfeszülünk egy szem szemünk fényére egész biztos, hogy nem lesz senkinek sem jobb. Neki sem és nekünk sem.
Kezdjük el végre felvállalni, ennyire jutottunk. A többivel küzdjön meg ő maga. Ahogy mi is ezt tesszük. S ennek nem a “valósítsd meg magad” és “mert megérdemled” érzéshez van köze. Egyszerűen korlátaink vannak. S ezek lebontása nem mindig az önhibáztatással kellene, hogy kezdődjön. Tanuljuk meg porlasztani a felelősséget. A gyerekeink a környezetünk, családunk, országunk felelősségei is. S legfőképp az apáké. Akik elkezdhetnének felnőni a feladathoz.
Hallgassuk meg a Kezdjetek el élni- t az Anna and the Barbies-től. Vagy igyunk egy pohár bort felrakott lábakkal, miközben csillagbogár épp a határokat feszegeti. Vegyük be a nyugibogyót ( semmi medicina, ez nem gyógyszertári ajánló rovat), és gondoljunk arra nélküle az egész meg semmit sem érne. S hogy senki sem ígérte, bezzeg Vele egy életen át tartó mámor lesz.
Ha pedig az hatásosabb, nézzük meg a szomszédot a 4 isten barma kölykével vagy a barátnőnk még félreneveltebb lányát/ fiát, s veregessük magunkat vállon, mi sokkal jobbak vagyunk.
Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.
Minden gondolat számít. A Tied is!
Arlette
