Mama, mondd hol vagy? Sírköveink

Itt is van. Április 18, kora délután. Már biztos vagyok, soha többé nem jön vissza a mama. Eltemették. De én, nem. Nem akarom! Nővérem vett magához ” anyára van szüksége, lány gyerek ” ! Hülyén hangzik. De titkon ez is volt a vágyam, csak ne hagyjon apával. Nem is hagyott. Nem telt el sok idő, fél év és rá kellett jönni, hogy ami számomra vágyam megvalósítása volt, az nővérem igényeinek kielégítésére irányuló erőfeszítések voltak.

Lassan, már nem az én életemet éltem. Gimnázium, majd gyorsan haza. Sokat nem késhettem.

Takarítani, mosni, vasalni, mosogatni kellett. Könnyen megtanultam teljesíteni az elvárásoknak, csak el ne hagyjon ő is, ahogy a mama tette. Bármit megteszek, csak el ne hagyjon. Azt nem is mondtam, volt egy pasija is, és egy garzonlakásban laktunk. A nővéremnek nagy baráti köre is volt, társasági életet éltek, éltünk. Volt ott egy jóravaló fickó, aki tudta, hogyan miként cserkészheti be a fiatal, az élet nagy dolgaival szemben, tudatlan lányt.

Igen, megtörtént. Megerőszakolt, egyszer, kétszer… Gyűlöltem a mamát, hogy elhagyott, szégyelltem magam, nem bírtam senki szemébe nézni.

Néha próbáltam tiltakozni. Kifejezni nővéremnek, mit szeretnék én, hogyan gondolom én. Mindig csak elsöpört, mi bajom nekem, és miért jobb nekem, ha elfogadom azt, ahogy ő akarja. Mekkora erőfeszítés ez neki, hogy engem magához vett. Én meg egy háládatlan, komisz senkiházi vagyok. Csak ennyire telik, nekünk nincs pénzünk. Ó, azt elfelejtettem mondani, a pasija nem dolgozott, mert ő egy szegény áldozat. Amolyan áldott jó ember!

Megtanultam, nem érdemes szólni, segítséget kérni. Csak megtipornak, még nagyobb lesz a szégyenérzet. Már a második karácsonyt töltötte együtt, a kib@szottul (bocsánat, de még ma is felkavar) boldog kiscsalád. Lett egy barátom. Szeretett? Addigra már nem tudtam milyen is az. Szilveszter után volt, kísért „haza”. Igen, haza, a nővéremhez. Boldog új évet helyett, összedobálva a ruháim a szoba közepén-amolyan túrkálós fíling- most és azonnal húzzak innen el. Azaz, mit képzelek én, ez itt egy tisztességes otthon, én meg csak úgy pasizok. Említettem mintha, egy garzonlakásban laktunk, nővér, pasi és kiskorú én. Szóval, amolyan tisztességes otthon! Csak nem fog húgával- bocs, cselédjével- nőként beszélni, női dolgokról.

Elmúltak az évek. Sokáig ottmaradt a bűntudat: nem szolgáltam tovább szegény nővéremet. Csak akkor ismertem fel helyzetem tarthatatlanságát, miután elmondtam, mit tett velem baráti köréből a jóravaló fickó. Mit tett velem az ő, „mindenkinél jobban tudom mi kell a húgomnak” hozzáállása. Leginkább, őszintén, még mindig tőle reméltem megnyugvást, biztonságot. Tőle, igen nővéremtől aki a biztonságot jelentette számomra, miután a mama elment. Az „én csak segíteni akartam, bocs” válasz, mindent elmondott.

Nagyon nehéz volt a felismerés. Rengeteg rádöbbenés. Mindent meg akartam érteni. Miért tartok ott, ahol tartok. Tanultam magamról, kezdem érteni hogyan csavarodtam bele: ami normálisnak tűnt, mennyire romboló volt!

Őszinte vagyok önmagamhoz, de még nem ismerem fel, kihez lehetek még.

Kiállok magamért, rácsodálkozok dolgokra. Még mindig tanulok önmagamról – na, ide kell az emancipáció általi jó jövedelem- már tudom mi a szeretet, képes vagyok befogadni. Érzem, sokan szeretik a társaságom, megnyílnak nekem, megnyugszanak mellettem. Látom, hogy másnak is nehéz.

Bízok a jövőben.


Arlette sírkövei. Itt kérjük a hozzászólásokat ennek tudatában tegyétek. Ha szükségetek van segítségre, vegyétek fel velünk a  kapcsolatot.

Minden gondolat, érzés számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Történelmi Hősnők

Az archivált szerzők írásai olvashatók itt.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.