Az első többnyire teljesen felkészületlenül ér. A telefonhívás, a rohanás, az őrültként bolyongás az egymásba nyíló folyosók közt. Végül a sokadik hordágyon meglátod őt. Abban a pillanatban jössz rá: minden tudásod, ami eddig segített “odakint” semmivé vált idebent. Megszeppent gyerekként nem tudod, kihez merhetsz hozzászólni, kitől kérhetsz segítséget. Rájössz, soha többé nem indulsz kórházba üdítő, édesség és pokróc nélkül..

Fogod a kezét, esetlenül próbálsz segíteni és halálra rémülten veszed észre: végérvényesen, visszavonhatatlanul felnőttél…

Amikor először hív Téged Anyának.. Amikor Te korholod, hová tette a papucsát, miért akar hazamenni, igyon pár kortyot.

Aztán órák múlva lerogysz egy szabad székre. Rájössz, az idő fogalma is megváltozott. Az “egy óra” jelentése új értelmet nyer. “Várjanak kérem, körülbelül egy óra” Az új mértékegység. Innentől kezdve minden egy óra. Egy újabb beláthatatlan óra. A pokolban telhet így az idő, újra és újra ugyanúgy.. Többé nem számít kint milyen autód vár, nem fontos a ruhád márkája ( sokkal inkább az, fázol vagy izzadsz-e benne, bírod-e az állást)

Kint vár az élet…

Lassan az órák múlásával kitekintesz saját életedből. Látod, ahogy sorra nyílik-csukódik a csapóajtó, s ősz hajú nénik fehér kis papucsukban, magukról alig tudva valamit vagy pontosan ismerve helyzetüket kerülnek egymás mellé ágyaikban. “Mondja, Drága, mi történt?” “Kapaszkodjon, átrakjuk az ágyra” S közben néha egy- egy simogatás.  Fura, markáns arcú, tetovált férfiak, alig múlt húsz fiatal fiúk. Mintha a saját nagymamájuk lenne.. Óvatosan takarják be, emelik át úgy, hogy testükből ne mutassanak többet a kelleténél.

Az az érzésed, amikor átléptél azon az ajtón, megszűntek a természet korábbi törvényei, s egészen hihetetlen újak veszik át a helyüket. Az ápolók, akik minden napja ugyanazzal a forgatókönyvvel telik: indul a mamijárat. Megébrednek, kimennének, eltévednek, elesnek, felmásznak, elesnek… gyűlnek sorban…

Te, aki kívül állsz jó esélyed van arra, visszakapd őt, aki a hordágyon fekszik. Különösen az első alkalommal. Ebből a sokat szidott egészségügyből is. Bár észre sem veszed, milyen iszonyú szerencsés vagy, amiért ezt átélheted. S igen, jó eséllyel túlélheted. Ő is.

Megállhatsz egy pillanatra, s bár nem szeretnéd, minden erőddel kerülnéd a szembesülést a ténnyel, megérinthet a kérdés: készen állsz-e?

Készen állsz-e többé nem lenni gyereke valakinek. Tudomásul venni, Te már nem az első és nem is utolsó vagy a sorban. Már nem Te vagy a gyerek. S készen állsz-e elveszíteni őt.. Előre lépni a sorban. Ha igen, fogtad a kezét addig? Elég erősen?

A következő pillanatban ismét visszatér a tekintet az ápolókra. Ezek a férfiak, akik nem valósították meg magukat, nem az álmaikat élik ( mint minden pompás reklám sugallja), teszik a dolgukat. Mondanám szeretettel, de sablonos és színpadias. Érzéssel. Olyan ritkán látott érzéssel, ami az ajtókon kívül mintha megszűnt volna létezni. Magától értetődő gondoskodással. Amit mintha mi, a másik világból érkezők ki szeretnénk irtani. Legyen minden számba vehető, összeadható, érje meg: párválasztás, egzisztencia vagy bármilyen befektetett energia. Minden legyen biztos, biztonságos és kalkulálható. Ne kelljen érezni semmit, ami sebezhetővé tesz.

Itt pedig megsemmisülünk: a pénztárgép üzemmód hasznavehetetlen, az emberi gesztus nem megvásárolható, a matematika csődöt mond.

S, talán épp ezért, soha jobb alkalom arra, hogy feltegyük magunknak azokat a kérdéseket, amiket máskor, más állapotunkban sosem mernénk…