Bátran és közben önmagadhoz is hűen… Persze lehetne mondani, hogy előbb tudni kellene, pontosan mihez is légy hű, hogy ki is vagy te valójában. De ezt csak te tudod megfejteni, senki más nem képes rá helyetted…

41 évig azt hittem, hogy tudom… Azt AKARTAM hinni, hogy tudom. De tévedtem, mert nem tudom, fogalmam sincs és talán még távolabb állok attól, hogy tudjam, ki vagyok, mint amikor leérettségiztem. Ez megijeszt és kétségbe ejt. Megszületsz, gyerek vagy (ha jobb esetben engednek annak lenni), tanulsz, iskolákba jársz, belecsöppensz a nagy betűs életbe, próbálsz megfelelni, magadra lelni, közben, ha szerencséd van, értékes embereket ismerhetsz meg és életre szóló tapasztalatokkal gazdagodsz. Szeretsz élni, mert élni jó. De közben alig észrevehetően már mókuskerékben vagy. Illeszkedni kell a társadalomhoz, az elvárásokhoz, szerepekben próbálsz lavírozni, egyikből a másikba csöppensz, de legtöbbször több minden vagy egyszerre.

Mondhatod, hogy nem kell, és egyébként tényleg nem kell, de elég bátor mersz lenni, hogy eltérj az elvárásoktól? Mersz más lenni, mint a többség? El tudod magad így fogadni? És ha el is tudod magad így fogadni, felkészültél az állandó megmérettetésre, kérdezősködésekre, értetlenkedésre, magyarázkodásra, győzködésre, megértetni akarásra? Erre is igen a válaszod?

Akkor csodállak!! Én pontosan ott szeretnék tartani, ahol te tartasz most. Bárcsak érteném, mi történik… azt hittem, az vagyok, aki mindig is akartam lenni… a társadalmi és szülői elvárásoknak többnyire megfelelő, tömegben és az átlagosságban könnyen elvesző egyed. Dolgozok, mert kell, férjhez megyek, mert ez az elfogadott (bár már egyre kevésbé), gyerek, az is kell, mert ha nincs, azt senki sem érti. Stb., stb. Ha más akarsz lenni, mert más is vagy, akkor harcolnod kell magadért, a védelmedért.

Ez a harc iszonyatosan magányos emberré tesz. Ott senki sincs veled, csak te vagy magaddal, mert magadat csak te képviselheted. Tudom, hogy fontos mérföldkő odáig is eljutni, hogy ezt felismerd az életedben, mert rengetegen nem ismerik fel és ezzel nem is azt akarom mondani, hogy az “egyenélet” nem való mindenkinek, mert sokaknak igenis tökéletesen megfelelő. De én csak most jöttem rá, hogy ez nem én vagyok. Szinte egész életemben kilógtam a sorból, és szinte mindig mást akartam, mint a tömeg. Sosem nyaltam, az sosem ment és mindig magamért és a munkámért vagy alkotásomért vágytam elismerésre, soha nem a szocializációs képességemért (amiért valójában nem is járhatna, hiszen inkább szocializációs képtelenségnek mondhatnám ?).

Ezidáig megélt minden harcom és törekvésem szélmalomharc volt, akikről azt hittem, biztosan megértenek majd, ők okozták a legnagyobb csalódást és akikről azt gondoltam, soha nem fognak érteni, meglepetésemre ítélkezés nélkül mellém álltak. És bár a szélmalomharc egy “Mission Impossible”, mégsem tudtam mást tenni, csak felvállalni a másságot, a különbözőséget, ahol lehetett, mert egyszerűen ezt kellett tennem. De most már tudom, hogy sokkal több esetben lehetett volna felvállalni, ami még több harcot jelentett volna, de talán mindegy is, hisz ami volt, már elmúlt. Most viszont MOST van, és ebben a pillanatban új esélyt kapok, hogy máshogy csináljam, mint eddig. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de érzem, hogy meg kell próbálnom. Nem majd, nem máskor, hanem MOST!

Neked mi a fontosabb? A status quo, a látszólagos szélcsend az illúzióiddal vagy a hűség önmagadhoz?

De ahogy a történetem elején is írtam, előbb el kell jutnod addig a kereszteződésig, ahol megtudhatod, ki is vagy te, hogy azt is tudd, mihez kell mindvégig hűnek maradnod. Ha nem tudod, ki vagy, nincs kihez hűnek lenni, csak egy idea az egész. Amint viszont megtudod, onnantól kezdve csak rajtad múlik, mihez kezdesz az újonnan megszerzett információval. Sok szerencsét és megvilágosodást kívánok neked az utadon!