Avagy amilyennek a külvilág felé mutatjuk magunkat, mi introvertáltak. Tudok, azok a lányok, nők, anyák, akik úgy tűnnek, semmit nem csinálnak… Sem kiemelkedő teljesítmény, sem kiemelkedő kudarc, valahol ott a langyosban üldögélünk, visszafogott fogat-ki-nem-villantó mosollyal vagy épp távolba bámuló szemekkel… Mi, akik nem tűzrőlpattant menyecskék imázsát nyújtjuk a külvilág felé, s még csak nem is a mai világban elvárt, konvenciókkal szemben lázadó vagy éppen a csak-azért-is-megmutatom feminista eszméket ragozzuk, nos.

Mi, mi egyszerűen csak szeretnénk MI lenni! Anélkül, hogy megmásznánk a Mount Everestet vagy Országgyűlési Képviselők lennénk, sőt, anélkül, hogy sikeres MLM hálózati vezető lennénk vagy éppen Fekete Ruhás Nővérek, a háttérben, csöndben tesszük a magunkét…

Mert kivesszük a részünket mindenből, csak épp nem kolompoljuk vele tele sem a Facebookot, sem a Nők Lapját, de még a helyi Híradót sem.

Ott vagyunk minden nap a munkahelyünkön. Ott vagyunk a szülőiken és visszük a papírt, vesszük a gyümölcsöt. Kitöltjük és aláírjuk a nyomtatványokat, befizetjük a csoportpénzt és elmegyünk kísérőnek a kirándulásokra. Sütünk reform sütit és értünk a Ninja Lego összerakásához. Körmöt vágunk és bibit puszilunk, csöndben ám kitartóan jelen vagyunk minden fontos pillanatnál, anélkül, hogy ezért Nobel díjat várnánk, vagy éppen akár hátveregetést, elismerést…

Azonban hadd áruljak el valami nagyon fontosat! Anélkül, hogy feltűnőek lennénk, vágyunk a figyelemre, de nem a kierőszakolt reflektorfényre, hanem a hozzánk hasonló csendes pillantásokra. Csak mert nem vagyunk tudósok, sok könyvet elolvastunk már és tervezzük is megtartani ezt a szokásunkat, legfeljebb váltottunk Stephen Kingről és Paolo Coelhoról Csernusra vagy épp Vavyan Fablere. Csak mert nem szelfizünk pucsítva a konditeremben vagy nem síelni, wellnessezni járunk, attól még figyelünk az alakunkra, a rendszeres mozgásra. Csak mert nem tízezres lájk számra hajtunk egy egy finomabbra sikerült új recept kipróbálása során, a családunk az utolsó morzsáig elpusztítja főztünket, hisz ha épp mondjuk csak finomra sikerült, de szépre nem, attól még közkívánatra a rákövetkező héten ismét napirendre kell tűzzük…

Mi vagyunk azok, akik nem másokkal, hanem saját magunkkal versenyzünk! Mi, akik nem tesszük közszemlére azonnal minden gondunk bajunk, hanem először körbejárjuk és megpróbáljuk megoldani… Mi, akik ha el is vagyunk úszva a házimunkával, inkább hagyjuk a fenébe és ilyenkor nem hívunk vendéget, minthogy azonnal takarítónőért kiáltsunk vagy elintézzük azzal, nem mi vagyunk a lakásért hanem a lakás van értünk… Mi vagyunk azok, akik nem ragaszkodunk a valódi kilétünkhöz még ezen az oldalon SEM, mert nem gyors hírnévre és ismertségre vágyunk, hanem belső indíttatásból, stikában, szabadidőnkben vetjük a Wordbe a gondolatmagokat… Mi vagyunk azok, akik ha kell, éjjel tíz órakor is kiugrunk a meleg ágyból, ha a segítségünket kérik és minden régi sérelmet, tüskét elfeledve nyújtunk kezet a bajba jutottnak…

Mi, akik szeretünk a dolgokat 360 fokban látni. Mi, akik nem plántálunk sem sovinizmust, sem rasszizmust, sem gyűlöletet a gyermekeink fejébe-szívébe. Mi, akik inkább hallgatunk és figyelmet elterelünk, mert a mi fegyverünk a türelem, a kivárás, a megbeszélés valamint végső esetben a szarkazmus.

Miért választottuk ezt az utat? Miért nem veszünk részt a kollektív rosszindulatban, pletykában, hazugságterjesztésben, lejáratás kampányokban? Elárulom: ezerszer inkább vagyunk az igazságtalanságok elszenvedője, mint erőnk fitogtatásaként, farkasokat megszégyenítő morgó-vicsorgó-áskálódó embernek, vagyis, nőnek tűnő de valójában önbizalomhiányos, kisebbségi érzésekkel teli, valódi értékek nélküli kétlábúvá váljunk…

Azt is el kell áruljam, hogy Merengő-létünk bizony nem gyengeséget, semmilyenséget, lelki szürkeséget takar! Mármint, nyugodtan lehet ezt gondolni rólunk, mert mi nem is akarjuk, hogy mindenki velünk érezzen együtt, azt sem akarjuk, hogy mindenki velünk foglalkozzon és értékeinket sem óhajtjuk mindenki orrára kötni! Egész egyszerűen nincs erre szükségünk…

Viszont egyszer egyszer, mikor megmutatjuk rejtett önmagunk és betekintést engedünk a valódi énünkbe, azonnal fenyegetést érez a többi hangember! Bizony, néha nekünk is meg kell húznunk a határainkat, mikor alábecsülnek, lenéznek, ok nélkül kilapítanának az állandó szereplésben önmagunkat kiélő látszatemberek…

A végeredmény van, hogy mókás, van hogy, meglepő, ám legtöbbször csak a demonstrálásig jut el a jelenség: pont mert mi vagyunk azok is, akik engednek, akik kompromisszumot kötnek, akik kizárólag belül nevetnek egy jót, miután egy egy elfogadott kihívónak a mi villantásunk juttatja eszébe, hozza felszínre az eddig elnyomott, hátsó szobába pakolt fejleszteni valóját, szürreálisan felnagyított valódi képességeit és erényként kezelt valójában változtatni való negatív tulajdonságát…

Egy szó mint száz: mi nem az „alamuszi nyuszi nagyot ugrik” kategória vagyunk, hanem a csapat…