Egy álom, vágyak, ábrándok, lehetőségek voltál egy személyben. Annyira közel álltunk egymáshoz, hogy attól közelebb nincs is… test a testben, lélek a lélekben. Ugyanaz a vér, ugyanaz az oxigén. Egyek voltunk. Te választottál engem, bár biztosan olyat tettem, ami miatt úgy döntöttél én és az én családom kell majd neked. Drága bátyád, aki felnőve is az univerzum legártatlanabb teremtménye lesz, apád, aki miközben arra vártunk, hogy megtudjuk jössz-e vagy sem, azt mondta, jobb lenne, ha most mégse jönnél… és anyád, akinek testén bátyád érkezése végleges nyomokat hagyott, de jó pár számviteli év kellett ahhoz, hogy már ne érdekelje. Végül úgy döntöttél, jössz hozzánk és én annyira boldog voltam.
Minden megváltozott. Egyszerre ott voltál mindenben. Nemcsak a testemben, hanem az összes gondolatomban, az érzéseimben, még a falatban is, amit olykor-olykor lenyeltem, hisz tudtam, hogy te is kapsz majd belőle. És én imádtalak. Kisajátítottalak. Csak az enyém voltál, hiába lettél kettőnkből, inkább voltál az enyém, mint kettőnké.
Nem értettem apádat, csalódott voltam, hogy nem akart annyira, mint amennyire én, de én tudtam, hogy az érzéseimet irántad ez sosem fogja szegni. Egyek voltunk, elválaszthatatlanok és teljesek. Már neved is volt, szerintem kislány voltál. A bátyád már számolt veled, segítettünk neki megérteni, hogy már négyen vagyunk, de a jó ég tudja, hogyan fogalmazódott meg benne az érkezésed. Abban biztosan nem, hogy rá majd kevesebb idő jut, de abban biztosan igen, hogy a játékokon nem kell osztozkodni, mert az autók nem lányoknak valók.
3 nap volt. Eddig tartott ez a csodálatos, szivárványszínű, virágszappan illatú, lebegésszerű, súlytalan, leszedált állapot.
De amikor már három csíralemezed volt (amelyekből később az idegrendszer, a szív és az érrendszer, valamint a többi belső szerv fejlődik ki), úgy érezted, ez nem egészen az, amire számítottál és úgy döntöttél, más szülőket és más tapasztalatot szerzel magadnak. Biztosan hezitáltál, vagy csak én nem akartam sokáig tudomásul venni a piros szín egyértelmű jeleit. A rossz közérzet és a barna szín nem volt elég. Egy darabig a piros se, hisz tudtam, semmi baj sem lehet. De mikor már minden Scorsese vörös volt és egyre jobban folyt, tudtam, hogy menni kell. Akkor már nem izgultam, tudtam, hogy nem maradsz velem, csak azért sírtam és féltem, mert tudtam, hogy nem lehet titokban tartani, nem maradhatunk még kicsit sem magunk, még addig sem, amíg elköszönünk egymástól, mert ez nem olyan, hogy elrendezi a természet, a saját tempódban megteszed, amit meg kell… már nem siettem. De ugyanúgy nem értettem, mi történik velem, mint amikor a bátyád született.
Besétáltam a kórházba, sima járóbeteg voltam, ugyanúgy kismama a többi, nagy hasú kismama között, csak ők boldogok vagy közönyösek voltak, nekem meg potyogtak a könnyeim. Már éreztem, hogy nem voltál velem, és már nem amiatt aggódtam, hogy mész, hanem amiatt, hogy féltem, nem tudom, mi lesz utánad. Senki nem szólít, már szörnyen szédültem a sok vérveszteségtől, a benti helyiségben bátorkodtam leülni, mire a nővér felállít, hogy kint várjak. Közöny, futószalag, miközben, amit épp átéltem, nekem egyáltalán nem az. Latin kifejezések, befejezés. Micsoda? – kérdezek vissza. Műszeres befejezés. Még mindig nem tudtam többet, de itt már tudtam, hogy ez rég nem rólad szól.
Hanem arról, hogy eltávolítsák azt a keveset is, amit magad után hagytál. Rideg, érzéketlen, kegyetlen világ, amely szégyenérzettel párosul, pedig nem kellene, az én testem és az én lányom voltál, de már nem lehetünk együtt és ők nem hagyják, hogy elköszönjek tőled, úgy ahogy én akarom. Műanyag zacskó, papírruha, papírsapka. Betolnak. Hideg minden, ott mégis mindenki kedves veled. De te tudod, hogy csak sajnálnak. A könnyeid potyognak, már rég nem érted, mi történik veled, hisz az előbb még együtt vagytok. De most már egyedül vagy. Ő nincs benned, egy pisilés alkalmával kipottyan maradványa belőled és ezt soha nem tudod megemészteni, hisz te akartad őt. Máshol akartad őt látni, nem ott és nem így. Tehát betolnak. Sírsz. Lábad szét. Számolj visszafele, azt hiszed, ébren tudsz maradni. De pár szám után már nem. Utoljára még megszorítod a műtős kezét. Jól esik. Mikor felébredsz, a műtőben vagy. A doki emberként bánik veled. A műtősnek tetszik, hogy minden lábujjadon más színű a körömlakk.
Ez is jól esik, de rohadtul üres vagy. Mindenki sajnál, de te nem akarod. Csak gyászolni akarod. Azt, aki ő lehetett volna, aki te lehettél volna, akivé változtathatott volna… egy jó, jobb anyává, hogy jóvá tehesd, amit a nagyobbik gyermekeddel elkúrtál.
Remény volt, csalfa, hiú ábránd, de te belekapaszkodtál, ő viszont elengedett. Nem volt fair. Akartad őt, de ő meggondolta magát. Nem fair, hogy mióta elment, nem tudsz a fiad szülinapjára koncentrálni, mert minden egy nappal a születésnapja előtt történt. Nem fair, mert a szomszédban akkor született gyerek, mikor te elvetéltél. Soha többet nem tudsz arra a gyerekre nézni és ahányszor meglátod, eszedbe jut. Ezt sosem felejted el…
Hazamész, semmi mást nem akarsz, csak sírni. A férjed szerint beteg vagy és segítséget kellene kérned. A fiad hazajön és családostul együtt fekszetek az ágyon. A férjed rászól a fiatokra, hogy csak óvatosan, ne rugdosson, vigyázzon rád, mire ő visszakérdez, hogy miért, mert elmegy a baba? A te drága fiad már tudta. Ő érezte. Te pedig még évekkel később is pontosan emlékszel… mindenre…
És ez így is marad. A második gyereked volt. Egy gyereked van, de kettő volt és most már életed végéig kétgyerekes anyuka maradsz…
Szeretem, hogy az életben bizonyos dolgok irreverzibilisek, mint ahogy ez is és hála az égieknek – segítséggel ugyan – , de sikerült ezzel megbirkóznom. Mindörökké a mi lányunk maradsz, drága kincsem. Anya és apa az idők végezetéig szeret.
