Folyamatosan arról lehet olvasni, hallani, hogy gyermekeink egészséges önbizalmának meglétéért a család tehet, míg annak hiányáért is szintén a család felelős. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet.
Nem gondolom, hogy tökéletes anya lennék. Anya vagyok, aki néha hibázik, de igyekszik következetes lenni, és aki mindennél jobban szereti most már két gyönyörű fiacskáját. Nagyobbik gyermekem elsős, a picike 6 hónapos. Amit biztosan elszúrtam (bár az élet hozta így), hogy a nagyfiamat burokban neveltük. A burok pontosabban a család volt- szülők, nagyszülők- akik között ő volt egyedül gyerek 6 éven keresztül. Ennek ellenére az önbizalma 3 éves korától- ahogy közösségbe került- folyamatosan épül le. Hogy ez miért van? Na nem azért, mert itthon folyamatosan azt hallja, hogy buta, vagy nem tud semmit. Viszont kezdődött az oviban a vegyes csoporttal, ahol ő volt három évesen a pici, akit bántottak. Amire elballagott, már kezdett helyrejönni az önértékelése, most pedig …
Szerencsére sok nagyon jó képességű gyerek jár az osztályába. Kisfiam csendes, nehezen oldódó, de ennek ellenére okos gyerek. Tudtam, hogy nem esik majd ki a padból, hogy jelentkezzen. Mégis írt már hibátlan felmérőt matekból. Nem azért, mert itthon állandóan gyakorolnia kell, hanem azért mert egyszerűen érti és tudja. Viszont van olyan, gyerek az osztályába, akit szülei külön tanító nénihez járatnak, hogy kitűnő legyen.
Na most az én kisfiam azzal jött haza, hogy ez a gyerek a legokosabb, ő sose lesz ilyen okos.
Nos szerintem itt kezdődik a probléma. Nem akarok senkit megbántani, de szerintem nem mindig a legokosabb gyerek kitűnő az általános iskolában. Már csak azért sem, mert a mai iskolarendszer még mindig a lexikális tudásra épít. Nyilván írni, olvasni, számolni meg kell tanulni, de akinek van hozzá türelme, az lehet kitűnő. Ez az állandó versenyzés, ami a gyerekek vállát nyomja, rendesen megnyirbálja az önbizalmukat. Mert csak az az okos, aki kiesik a padból, annyit jelentkezik, és akit különórára járatnak.
Hát nem! Nem fogunk beállni a sorba, és éjjel-nappal tanulni, hogy első lehessen, mert egyáltalán nem kell annak lennie.
Úgy mondom ezt, hogy tanítói diplomám van (és pont emiatt a félresiklott rendszer miatt eszem ágában sincs a szakmámban dolgozni!) Soha nem voltam kitűnő, jó négyessel végigjártam az általánost. Gimiben lázadtam, eszem ágában sem volt tanulni, mégis valahogy felvettek fősulira. Lediplomáztam. Bár matekból éppen közepes voltam, fősulin megy egyenesen csapnivaló, mert nem érdekelt a “valószínűségszámítás” és társai, nem láttam értelmét. Persze matek tantárgypedagógiából, meg a műveltségterületet érintő tantárgyakból jó voltam. Most már mérlegképes könyvelő papírom is van, mások mellett amiket mind felnőttként szereztem… Nálam sokkal okosabbnak tartott emberek el sem jutottak a diplomáig, míg a velem hasonló “képességűek” mind megtalálták a számításaikat.
Mindenki azt akarja, hogy az ő gyereke legyen a legokosabb. Én saját tapasztalataimból okulva: nem akarom.
Azt akarom, hogy élvezze a gyerekkorát. Ha itthon olvasunk, csakis olyat, ami érdekli. Ha kell autókról, traktorokról, azért hogy szeressen olvasni, és nem azért hogy megutálja. Nem jelenti azt, hogy nem foglalkozom vele, de elsősorban a gondolkodása fejlesztésére helyezem a hangsúlyt, nem arra, hogy jobb legyen az eredménye. Azt szeretném, ha egyszer majd ő is megtalálná a számításait, hogy olyat csinálhasson, amit szeret. Nem kell, hogy jogász, orvos, mérnök legyen, hanem egy boldog ember tele célokkal.
M. írása
Ha Te is úgy érzed, írnál. Vedd fel velünk a kapcsolatot.
Arlette
