Kedvenc témáink egyike a párkapcsolat. Nemtől, fajtól, anyagi helyzettől és kicsit sarkítva, kortól függetlenül mindenkinek ezzel van nyűgje. Ha van azért, ha nincs azért! Épp ezért nőhette ki magát remek a témából megélő “tudósok” tömkelege! Van egy rakat férfi a műfajban, aki pontosan tudja és jó pénzért meg is mondja, hogyan legyünk nők, hovatovább JÓ NŐK! Azt is tudják, mi a jó párkapcsolat titka. Nyilván sok tapasztalatuk van a nőiesség megélésében és semmiképp nem a saját vágyaikat vetítik ki.. (Megjegyzem elenyésző a száma azoknak, akik a férfiakat akarnák megtanítani a férfi lét megélésére!)

És persze vannak nők, akik szintén utat mutatnak mindnyájunknak, hogyan is kell megélni “NŐségünket”, mi a helyes viselkedés egy nőtől és mit, hogy kell tennünk, viselkednünk a szerintük tökéletes párkapcsolatért! Ilyenkor elgondolkodom, hogy aki tisztában van önmagával és nem megy el a szélsőségek, izmusok felé, feminizmus, tradicionalizmus, az miért érzi, hogy az ő nézőpontja az egyedül helyes és követendő?

Arra vagyok igazán kíváncsi, mikor jutunk el addig, hogy nem akarjuk meghatározni, címkézni, előírni, mi a jó, mi a helyes és mi a követendő példa? Mikor jön el, hogy elfogadjuk nem vagyunk egyformák, nem azonosak a vágyaink. Individuumok vagyunk, melyet meghatároznak múltunkból hozott tapasztalataink és azokhoz kapcsolódó érzéseink?

Egy kapcsolat definíciója nem mindenkinek ugyanazt jelenti! Az sem mindegy hány éves vagy, hiszen mást lát egy kapcsolatban a huszonéves, mást a negyvenes és megint mást egy hatvanas! Nem ugyanaz a prioritás egy-egy életszakaszban! A huszonéves még gyerekekben gondolkodik, azt a kapcsolati formát részesíti előnyben és ehhez azt a férfit, akivel ezt megvalósíthatónak látja. Egy negyvenes nő általában túl egy, két házasságon, néhány szinte felnőtt gyerekkel ezen már túl van.  Ez nem jelenti azt, hogy az egyiké helyes a másiké helytelen nézőpont, csak MÁS!

Tudatosítanunk kellene, hogy már nem működnek kizárólagossággal a régi szerepek és minták! Ahogy a nemi szerepeknél, úgy a párkapcsolatoknál sem. Azzal, hogy a nő tanult, állást vállalt önálló lett és nincs kiszolgáltatott helyzetben szabadon vállalhatja önmagát. Ezzel változtak és bővültek a párkapcsolatokról alkotott nézeteik is. Mi a baj ezzel? Ja, hogy ezzel együtt kell élnie a férfinek is? Társként és nem alárendeltként is kezelheti a nőt? Bizony!

Gondolkodjunk el! Magunkon. Azon, hogy miért zavar bennünket, hogy másnak nem az és nem úgy jó, ahogy nekünk? Hol van a nagy elutasításban, ami legbelül vonz csak elnyomjuk magunkban vagy félelmet kelt?

Érdemes végig gondolni….őszintén… legalább önmagunkkal őszintén!

Kosári Móni írása