Azt érzem, hogy van egy érzés, ami nekem nagyon is hiányzik. A szeretet. Mintha egész életemben, az összes igyekezetem ezért az érzésért, ennek az érzésnek a megtalálásáért történt volna. Mindig, mindent elkövettem, hogy szeressenek, eleinte főleg a szüleim. Majd, mintha ez az érzés, valahol mindig máshol lett volna , és mintha én oda kéne hogy jussak valahogy, hogy magamévá tegyem. Szó nem leli számát, mennyire gyötört utána a vágy. Elvakító, pusztító tornádóvá vált. Minden egyes odébbállásnál, egyre nagyon lett az űr, egyre nagyobbat rúgtak belém, egyre többet tűrtem.
Mert nem érted, miért történik ez. S ameddig nem érted egyre nagyobb az űr, egyre jobban veszíted el, semmisíted meg önmagad. Még semmid sem marad. Csak a hibást keresed.
Senki, senki nem hibás. Se én, se Te, se Anya, még a világ se.
Lassan rájövök -hát elég lassan, szó ami szó, tényleg későn érő vagyok -az átlagosnál nagyobb volt a szeretethiányom. Nincs szégyellnivalóm az életben. Csak hálás lehetek, nem lettem drogfüggő, alkoholfüggő.
Sőt, ma már humorral tekintek vissza.
Késő éjszaka van, kortyolgatom rosémat. Eltelt még egy nyár, talán jobb lenne egy jó kis vöröset inni, lélekmelengetőbb. Mindegy, ez is lecsúszik. Gondolom magamban. Lassan éjfél, el is múlt. 48 lettem, egyedül ünneplem. Ezt mondta volna a régi énem.
De nem, mára már látom. Mérhetetlen szeretet vesz körül, amit eddig nem láttam, mert nem értettem. Lassan álomba merülök. Az élet sem más, mint egy álom. Csakis én tudom mestermunkává formálni. Csak Te tudod azzá tenni.
Stella írása
Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.
Minden gondolat számít. A Tied is!
Arlette
