Ne kívánd, hogy játsszam a nőt, aki jól nevelt.

Rengetegszer gondolkodom azon, vajon ki is vagyok én. Vajon egy szóval le lehet-e írni egyáltalán ki vagyok, kik vagyunk. Egyenlőek vagyunk-e a szerepeinkkel vagy ha nem, és levetjük őket, marad valami egyáltalán belőlünk?

Azt gondolom, hogy igen, marad. Csak annyi szerepben vagyunk egyszerre, hogy már rég elfelejtettük, ezek nélkül kik is vagyunk valójában.

Fogantatáskor már eldől a nemünk: nők vagy férfiak leszünk-e. Az anyaméhben, ha szüleink már tudják, milyen neműek leszünk, akkor már ennek megfelelően gondolnak ránk és akarva, akaratlanul már jövőbeni szerepeinkkel is azonosítanak bennünket. Aztán megszületünk… Fiúk vagy lányok leszünk, rózsaszín vagy kék lesz a leggyakrabban viselt színünk. A szülői minták, a család milyensége, az iskola, a nemek szerinti, társadalom felől, velünk szemben támasztott jövőbeni elvárások mind nagyon meghatározóak leendő szerepeink alakulása szempontjából.

De ki az, aki megmondhatja, ki is vagy te valójában? Csak te magad. Ezt csak te tudhatod. És ha nem tudod, csak te tudsz rájönni, senki más nem tud rájönni helyetted, ezt magadnak kell megfejteni. Ha szerencsés vagy, ez sikerül is.

Ki vagy te és ki vagyok én? Nehéz kérdés… anyám és apám gyereke, lánya vagyok, a nővérem húga, a férjem felesége, a fiam anyja, barátaim, barátnőim barátja, a főnököm beosztottja, sógornő, meny, de ezen kívül még rengeteg funkció, szerep, ami mind én vagyok – tiszta csoda, hogy eddig túléltem tudathasadás nélkül ..

Ha most bárki arra kérne, hogy válasszak egyet, melyik vagyok leginkább én, melyik az a szerep, amelyben én magam tükröződöm leginkább, esküszöm nem tudnék választani. De szerencsére nem kér.

De ha kérne és az összes szerepet el kellene dobni és csak az maradna, aki igazán én vagyok, aki én akarnék lenni, akkor azt szinte lehetetlen lenne megmondani, hogy ki is lennék. Szerepeinkben tükröződünk, bár nem vagyunk teljesen azonosak velünk.

De nem lenne-e hazugság azt állítani, hogy a munkahelyen dolgozó nőben nincs ugyanúgy benne a feleség, az anya vagy a szülők gyermeke? Hisz egyszerre vagyok az a lány, aki néha elfelejti szeretni magát, az, aki hulla fáradtan is boldogan olvas esti mesét, az, aki könnyűszerrel fedezi fel a különleges pillanatokat az életben, az, aki szélmalomharcot vív az idővel. Aki bármit megtenne az egyensúlyért, de közben élvezi és kreatívvá teszi, hogy nem él abban. Az, aki másnak érezte magát barátnőként és más lett feleségként annak a számára, akihez feleségül ment. Az, aki még tanulja, hogyan lehetne 100%-ig a jelenben a jövő és a múlt helyett, az, aki gyakran elmulasztja felhívni a szüleit, mert ő nem így fejezi ki szeretetét, vagy az, akit ismerősök és ismeretlenek is kortalannak néznek.

Rájöttem, hogy nem lehet különválasztani a szerepeket, ez mind én vagyok. És ahogy a tenger egy cseppjében is benne van a tenger, vagy ahogy a kaleidoszkóp tükrözi ugyanazt a képet sokféleképpen, úgy mi is jelen vagyunk minden szerepünkben. És ez így van jól…

Kívánkozik a cikk végére a lopott első mondat után a mű is, az Elisabeth musical, itt Janza Kata utánozhatatlan előadásában.


Ha Te is úgy érzed, van miről beszélnünk, vedd fel velünk a kapcsolatot.

                                                         Arlette

SuLo

A megszokott fejlődés nélküli és unalmas. De a váratlan önmagad megismerésére késztet.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.