Felmerült bennem, hogy milyen veszélyesen is élek, mert NINCS ügyvédem! Nem azért, mert ne lenne rá időnként szükségem.
- Legelőször is azért, mert a pereken kívüli megállapodásoknak voltam mindig is híve.
- Másodszor azért, mert az ingyenes jogi szolgáltatásokat nyújtó szervezetek segítőkészek és szívesen válaszolnak a felmerülő kérdéseimre.
- Végül harmadjára azért, mert tartom magam olyan értelmesnek, kompromisszum késznek és együttműködőnek, hogy tájékozódjak és minden fél számára lehetőleg megfelelő megoldást keressek. Tudom, az öndicséret büdös, de eddig ezzel a hozzáállással már sikerült megoldani egy egy kacifántos történetet.
Nyugaton már jó ideje elterjedt a pereskedés intézménye és kis hazánkban is úgy tűnik, megvetette a lábát az utóbbi években. Mivel nyílt egy „piac”, az ügyvédek nem panaszkodhatnak, van munkájuk bőven. Honoráriumuk annyi, amennyit a referenciáik indokolnak és sokan kisebb vagyonokat hagynak náluk egy vesztes ügy esetén is.
Rengeteg a válóperes vita, de nem ritka a szomszéd rossz helyen felhúzott garázsa vagy a büntetőeljárásban szereplők tisztára mosása.
A demokrácia egyik alapköve (lenne) az ártatlanság joga, míg annak be nem bizonyosodik az ellenkezője. De tart-e már ott a magyar társadalom, hogy magáévá tegye ezt az elvet?
Úgy látom, nem. Itt fordítva vagyunk bekötve: bűnös az alperes, amíg be nem bizonyítja ártatlanságát! Elég egy rosszkor tett megjegyzés, egy nyilvánosan vállalt ellenvélemény vagy egy háttérben rólunk elindított rosszindulatú pletyka… Máris a bűnösök kispadján találhatjuk magunkat. Hogy később bebizonyosodik az ellenkezője, már nem téma, azt senki nem veri nagydobra. Itt az számít: „állítólag” és „beperelték”.
Csak egy példa: a szexuális zaklatással vádolt tanár esete, ahol a diák rossz jegyet kapva „bosszút áll”. Csődülnek a lincselők, a ház falára trágárságokat festők, és ha még meg is nyeri a pert, kénytelen költözni vagy szakmát váltani. Ki az, aki ilyenkor a tisztára mosott nevét hirdetné, hisz ahhoz kell az egész kerek történet, hogy hogy is kezdődött ez az egész? Marad a szégyen és a hallgatás a bősz papírlengetés helyett („De hát nem tettem ilyet, nem értik?”), hiába a győzelem. Kevesek nyújtanak be kártérítési kérelmet a legyalult tartásuk elvesztése után, inkább örülnek, hogy végre VÉGE.
Természetesen egy kis jártasság sosem árt, hisz a nem tudás nem kifogás, maximum enyhítő körülmény. Általános az a viselkedés, hogy ugyan törvényt szegek, tudok róla, de ha szerencsém van, senki nem veszi észre. Ha meg mégis, vajon jogunk van-e felháborodni? Orrba verni a rendőrt, mert gyorshajtáson kapott? Hadakozni a behajtóval, pedig nem fizettem ki a tartozásomat? Az a legnagyobb észrevételem, hogy rengetegen azt hiszik, erre a kérdésre a válasz az egyértelmű IGEN.
Elméletem szerint azért, mert a szabadság illúziója hamarabb megvetette hazánkban a lábát, mint a törvények, szerződések, felhasználói feltételek, stb. tiszteletben tartása (az erkölcsöt már meg sem merem említeni….). Ez az illúzió a valóságban így kellene működjön: „Addig vagyok szabad, amíg más szabadságát nem sértem meg”.
Általánosabb a megfélemlítés, korrupció, világgá kürtölés vagy épp a zsarolás eszközét alkalmazni, mint erőt venni a sértett egón és tükörbe nézni: „Igen, ezt elb@szt@m, vállalnom kell a következményeket!”. Ennél csak egy kis fokkal jobb a „Mindent szabad, amit nem tilos”, más néven a rizikózás, azaz a ropogó jégre lépni szöges cipővel, ami vagy beszakad alattunk vagy nem…
Ezért NINCS ügyvédem. Gyanítom, jó darabig még nem is lesz. Nem akarok lázadni, ha indokoltan van az orromra koppintva, sem nyerészkedni a kiskapuk által felajánlott lehetőségeken. Legfeljebb ha szükségét érzem, a döntéshozónál reklamálok, saját magam.
A jutalom: rögösebb út, ám tiszta lelkiismeret.
Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.
Minden gondolat számít. A Tied is!
Arlette
