Nincs rá pénz

ez a mondat, ami utoljára hagyná el a gyerekét egyedül nevelő szülő száját. Miért fél bármi mástól jobban, mint attól, hogy megtudja a gyerek, milyenek a körülményei?

Legalább harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek: általános iskolai osztálytársaim, akikről azt gondoltam, iszonyú jó körülmények között élnek, sokszor a szoba-konyhás lakásból jártak iskolába. Megérteni, hogy a szüleik erőn felül adtak meg nekik mindent. S, különösen az elvált, egyedül nevelő szülők.

De miért? Miért tart ennyire ettől a szülő? Miért fontosabb, hogy a kölök hozzájusson mindenhez, ami a társainak megvan annál, hogy megértessék vele, nem telik rá. Nem azonos a rajtvonal.

Azt gondolom a túlkompenzáslás az egyik oka. Amiért csonka családban nő fel, amiért nem tudjuk azt a figyelmet adni, amire- azt gondoljuk- szüksége lenne. Esetleg attól tartunk a gyerek a másik szülőt fogja jobban szeretni, az adakozóbbat..

De talán a legfontosabb probléma az lehet, hogy önmagunknak sem akarjuk bevallani, a mi gyerekeink nem ugyanazzal az eséllyel indulnak, mint a másiké. S legkevésbé sem szeretnénk, ha ezt ő megérezni.

Vesztett csata. Innen nem lehet nyerni. Ennek a módszernek a vége csak követelődző, teljesen álomvilágban élő gyerek lehet. Aki nem érti, nem ismeri fel a korlátait. Akinek az ébredése az álomvilágból sokkal fájóbb lesz, mintha nem abban élt volna.

Aki odáig fog csak tudni eljutni, amíg mi a hátunkon elvisszük.

Ez persze lehet igen messze is. Egyetemi tanulmány, fogcsikorgatva, minden erővel. Lehet nyelv taníttatás, versenyek…

Meddig tart a szülői felelősség, kötelezettség, s hol kezdődik a saját életünk feladása? Miért nem tudjuk, akarjuk elfogadni, hogy nem azonosak a feltételek, s nekünk abból, ami számunkra adatott, abból kell a legtöbbet kihoznunk? Nem a másikéval szállni versenybe.

Annyira félünk ettől a mondattól, mintha ez vonzaná be a munkanélküliséget, a családi konfliktusokat, a kilátástalan jövőt. Márpedig az, hogy nem merjük reálisan, józanul megítélni a helyzetünket egyáltalán nem tesz alkalmasabbá arra, hogy változtassunk rajta.

Ez a mondat nem végezetes, önmagát beteljesítő jóslat, hanem csak egy ténymegállapítás. Se több, se kevesebb. Nem sugallja a jövőt, nem feltételezi a belenyugvást. Egyetlen dolgot jelent csak: felismertük a helyzetünket. S, ezzel a felismeréssel dolgozunk a megoldásán.

Ha kell azzal, hogy nemet mondunk a gyereknek az új mobiltelefonra, jogosítványra vagy különórára…


Nálunk nem kell újságírónak lenned, ha vannak érzéseid, amiket megosztanál másokkal. Írj, vedd fel velünk a kapcsolatotMinden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Valeria

"Page not found"

1 Hozzászólás
  1. Sajnos már a gyerekek is az anyagiak alapján választanak barátokat. Pl hogy ki milyen puccos holmikban tud járni. Meg kellene tanítani őket-nekünk szülőknek-hogy minden ember egyenlő anyagi javakkal pottyan a világra, a pénz az nem vele születik. Hogy nem ez alapján kell megválogatni barátainkat. Ha valaki örömmel fogadja el kevésbé tehetős barátját az könnyen érti meg azt is, hogy “nincs”. Mert látja, hogy az ÉRTÉK nem az anyagiakban van. És attól,hogy valami nincs az nem egyenlő a boldogtalansággal.