35 éves koromig hittem, gondoltam, soha gyereket. 34 éves koromban az abortuszt választva is azt éreztem, kevés szörnyűbb dolog történhetne a gyerekemmel, mint hogy úgy születik meg, nem szeretném őt.

Aztán, szépen lassan bekúsztak a környezet ingerei. Sorban születtek meg olyan barátnők gyerekei- és maradtak életben- akikre egy macskát nem bíztam volna rá, pedig az igen talpraesett jószág. Egyre több elbénázott kapcsolatból, homoszexuális apától, világ végén élő nemzőtől származó gyerek lett köröttem. Azt láttam, olyanok is gyerekvállalás mellett döntöttek, akik sosem voltak “anyatigrisek” vagy “ősanyák”. Egyre szaporodott a gyerekkel látogató barátnők száma, egyre több lett a babás program és egyre inkább azt láttam, beillesztették az életükbe mindannyian.

Közben még mindig azt éreztem, szerencsétlen lesz az egész élete, ha csak nyomokban is rám fog hasonlítani. Ha örökli a genetikai defektjeinket, a faszán elcseszett genetikai halmozott terheinket. Nem rövidlátást vagy alacsony testmagasságot.

Olvastam egy érdekes írást a 11 ok a gyerekvállalás ellen címmel. Ha azt mondom minden pontját éreztem, gondoltam valaha, akkor keveset mondtam. De hogyan változott pontról pontra az érzésem?

1. Megszűnsz létezni. Jogos. Valóban megszűntem. Rám rakódott a soha többé le nem vethető szerep, az anyáé. Amit nem, nem lehet szeretni. De – mint az évek során halmozódó bármilyen más “fogyatékkal”, meg lehet tanulni együtt élni. Ja , s valóban. Bűntudatod lesz innentől kezdve minden olyan pillanatért, amiben jól érzed magad gyerek nélkül.
2. Szerepzavar. Elhanyagolható, szerintem. Annyi volt már előtte is, amivel bajban voltam, eggyel több vagy kevesebb, amit nem tudok teljesíteni..
3. Testem nem az enyém. Amíg meg nem született azt gondoltam alien is lehet és a szegycsont mögül fog kirobbanni…. Az abortusznál azzal riogattak, életem végéig meg fogom ünnepelni a meg nem született gyerek születésnapját. Eltelt 5 év, amíg hahotáztam rajta. Aztán, lassan, alattomosan, évről évre többet gondolok Rá… Most még azzal nyugtatom magam, igazából ő jött el hozzám, csak később, újra… Most még elhiszem. De nem tudom, mi lesz még 5 év múlva…
4. Szülés. Mindig azt reméltem az orvostudomány eljut arra a szintre, mint a malacpersely. hogy csak beleteszik, a végén feltörik és kiveszik. Azt gondoltam, az eleje már megy nekik lombikkal, a 6. hónaptól meg tudják tartani. Csak a közte levő 5-re kell kitalálni valamilyen megoldást, s megúszom a szülést. Semmi szépet nem láttam a gyomorszájam rugdosásában. Nem volt  szerencsém, nem haladt elég gyorsan az orvostudomány…
5. Visszafordíthatatlan. Vannak pillanatok, amikor szíved szerint falhoz vágnád. Hazudik, aki nem ezt mondja. De belepusztulnál, ha valóban történne vele valami…
6. Gyerekeddel minősítenek Téged. Valóban. Túl lehet élni. Ha nincs, azzal is. Nyuszika, sapka, nem sapka…
7. Stockholm szindróma. Áldozat vagy, aki megszerette a helyzetét. Erre nem tudok mit mondani. Rabszolgahajcsárnak érzem, terroristának, bosszantó kis nyomorultnak, de sosem gondolnám áldozatnak magam!
8. Nem mondhatod többet, szar az anyaság. Dehogynem! Simán! Ja, s névvel is, bátran!
9. Gondolatbűn. Szintén zenész. Nem, nem érzem szeretetnek, ami nem az.
10. Gyerek mindenekfelett. Értem a felvetését, hogy másodrendű állampolgár leszek tőle. Magam előtt, mások előtt. Tudjátok mit, belefér!
11. Önzőségből gyerek. Öreg koromra támasznak. Lenne-e akkor is, ha soha többet nem látom felnőttként? Igen, igen és igen. S a miértre nem tudok más okot, mint azt, hogy az én szüleim sem fosztottak meg annak a lehetőségétől, hogy eldönthessem, szeretném-e érezni a homokot a talpam alatt, a szerelmi csalódásokat, a frissítő tavaszi zápor illatát vagy a zene magával ragadó erejét. Szeretném, ha ő is átélhetné mindezt.

Mindegyik pillanatban, minden döntésem én voltam. Amit megbántam és amit sosem bántam meg vagy amit majd meg fogok. Még mindig “Nem az idő halad, mi változunk” (Madách)

Írásainkat gyerek nélkül témakörben itt olvashattok, ráérek szülni rovatunkat pedig itt találjátok.