Nem, nem a fogamzásgátlásról lesz szó (mert ez ugyebár a mi dolgunk). Sőt, nem is a hüvelygombából. Egyvalamiért tutira irigylem a férfiakat: a férfibarátságokért. Nem csak a cipő-táska-körömlakk-téma társalgásból való mellőzése miatt (bár a focit kihagynám). Azt gondolnánk, hogy ők az „erősebbik nem” és ezért ők azok, akik rivalizálnak egymással.
Pedig ez nem igaz. Nézzünk egy tipikus, huszonéves női „barátságot.” Azt azért tisztázzuk, hogy ez nem az együtt soppingolunk kategória, hanem mondjuk elmondtál már neki egy-két húzós dolgot magadról. Először ti vagytok a legjobb barátnők, kolitársak, egyetemi csoporttársak, kollégák, sülve-főve együtt, tudod…Aztán egyszer csak valami megváltozik. A rajongást – ami tulajdonképpen a saját jó-vagy rossz tulajdonságaink felfedezését jelenti a másikban- felváltja az a szemösszehúzós, furcsa érzés a gyomor tájékán. “Jó az új cipőd”-mondja, de közbe arra gondol, anyádat, már megint vettél egy újat. A másik gyanakszik: nem őszinte a mosoly itt. (Aki még nem érzett így, egyik vagy másik oldalról, az vesse rám az első követ.)
Vagy van az a személyiségtípus, aki a szemedbe dicsér, feltétel nélkül tapsikol minden cselekedetedhez, lájkol, barátkozik, imád. Na, ezzel mindig nagyon vigyázni kell, mert ő a hátad mögött tutira beárul a főnöknek, ha hamarabb mentél el pénteken, vagy elterjeszt rólad valami zaftos pletykát az anyatársak között. Soha ne feledd: aki neked pletykál, az rólad is fog. A pletyka meg valami olyan, mint a bulvár, vagy mint a fészbúk üzenőfalad (ha még nem törölted le a magukat tökéletesnek bemutató ismerőseidet). Csak itt, ugye, mi vagyunk a főszereplők. Pláne, ha mondjuk valami elfogadható külsővel, netán némi aggyal, vagy ambícióval áldott (vert) meg az élet. Akkor tutira te vagy az az, akit a háta mögött gyűlölni kell. Ha szép vagy, el akarod venni a férjét, ha karriered van, akkor gazdag vagy és neked biztosan tök könnyű. Én inkább itt maradnék kellékes, köszi.
Szóval, egy ideig megy ez a ketten vagytok a legjobb (legszebb, legokosabb, legszellemesebb stb.) nők a bandában-dolog, de egy idő után rájön, hogy nem tetszik neki a fele királyság. Figyelni kezdi a másik minden mozdulatát: mikor hibázik? Mikor vesz fel valami irtó ciki felsőt, amiért aztán még véletlenül se’ szólna, hogy ezt inkább portörlésre használja legközelebb.
Irigység. Hihetetlen alattomos érzés ez… Akár Te érzed, akár te vagy az “Áldozat”. Főleg az én-képükben még bizonytalan, fiatal lányokat támadja meg, akik abban viszont biztosak, hogy ők “egyéniségek”.
Na ja, “mi mind egyéniségek vagyunk”, hogy a nagy klasszikusokat említsem. Felfedezhetjük ezt az embertípust egyénként a bugyuta amerikai filmek idióta pomponlányaiban, akik általában hármas-vagy négyes brancsokba verődve vonulnak egyforma ruhában meg frizurában a suli folyosóján. (Ám ott sem lehet két bandavezér.)
Hogy mi a vége ezeknek a “hatalmas” barátságoknak? Elmondom: egy csepp kell, egy utolsó. Egy beszólás, általában egy pasi miatt, amire a másik egy életre megsértődik. És ez most komoly: tényleg egy életre soha többé nem beszélnek egymással. Ők, akik a legnagyobb cimborák voltak, és órákon, napokon keresztül tudtak “az élet nagy dolgai”-ról beszélgetni.
Szomorú, szomorú. De kérdem én: volt -e itt egyáltalán barátság?
Mi a megoldás? Nem a Rousseau-magány (bár néha tényleg jól esne). Barátság-kezdeményeinkben el kell kezdeni racionalizálni. Sokáig megfigyelni, megtartani lényegünket akár évekig is. Türelem, odafigyelés, befektetett energia kell, és hidd el: megéri a munkát ez is.
(Nők egymás háta mögött írásunk itt olvashatod)
Ha Te is úgy érzed, írnál. Vedd fel velünk a kapcsolatot.
Arlette
