Nyeld le – keserű pirulák

Ti is emlékeztek a Germicid tabletta ízére? Anyukám porrá törve, az ő isteni baracklekvárjába keverve próbálta kijátszani az éberségemet, és belém diktálni a lázcsillapítót, de általában nem igazán sikerült neki. A gyógyszer penetráns íze átütött a csodás, édes gyümölcsaromán és a keverék általában az gyomrom helyett az ágyneműn landolt.

Valahogy ez az emlék jut eszembe, ha végiggondolom, hogy hányszor választottam én is a fájó, keserű dolgok elrejtésének technikáját az életem során?

Lehet, hogy az is közrejátszik ebben, hogy az egész gyerekkoromból ez az egyetlen negatív emlékem. Valami meseszerű álomban éltem le azokat az éveket. Az idő múlása, a megszépítő messzeség még inkább lekerekíti, elsimítja azokat az apróbb zökkenőket, amik azért mindenki életében szükségszerűen előfordulnak.

Bár az is lehet, hogy csak álmodtam? Ilyennek akartam látni és a mai napig is foggal-körömmel harcolok, hogy legalább ez maradjon meg érintetlenül szent és sérthetetlen?

Nem tudom. Kutatom, vizsgálom, elemzem, újra és újra átgondolom, de egy biztos, nem cserélném el semmiért. Még akkor sem, ha a szokványos értelemben nem vagyok egy sikeres ember.

Nincs vagyonom, nem futottam be szakmai és/vagy politikai karriert, nem építettem fel házat, nyaralót, nincs körülöttem nagycsalád, sőt évek óta egyedül nevelem kamaszodó fiamat. A tartós, biztonságot adó, kölcsönösségen alapuló párkapcsolattal kapcsolatos illúzióim pedig már régen szertefoszlottak.

Valami mégis arra kényszerít, hogy higgyek az élet szépségében, az emberek alapvető jóságában és mindannyiunk képességében és jogában a boldog életre.  Keresem, figyelem és gyűjtöm az élet örömteli  pillanatait és igyekszem hálát adni még azokért a percekért is amikor valaki  – képletesen – orrba vág, vagy a nyakamba zúdul az a bizonyos jeges víz. Hisz ezekből a tapasztalatokból is érzem, hogy élek és nélkülük nem lehetnék az az ember, aki vagyok.

A sok emelkedett bölcsesség között, azért jócskán akadnak nálam is mélypontok. Amikor szégyellem magam, hogy nem teszek szóvá visszásságokat, pedig minden porcikám tiltakozik helyzetek, megalkuvások, hétköznapi embertelenségek ellen. De tényleg őszintén hiszek abban, hogy belül kell legelőször egyensúlyt teremteni.

Nagy kérdés, hogy mikor, meddig, kivel szemben és milyen módon kell, lehet, érdemes kiállni eszmékért, értékekért.  Vagy, hogy mikor fordul a kétségekkel küzdő lélek, az a bizonyos elrejtett, titokban benyelt keserűség akár önmagunk, a testünk ellen?

Ha felkészültetek, egy-két keserű pirulával szolgálhatok. Na, nem nektek kell lenyelni, azt én már  – jó kislány – megtettem és még a lázam sem múlt el. Sőt, volt, hogy konkréten belebetegedtem. De valószínűleg ma sem tennék másként.  Nem ígérem, hogy megédesíti azt, ami a Ti részetek, de talán segít egy új nézőpont kialakításában, egy új íz felfedezésében, ami túl keserűn és édesen csak a tiétek. Egy belső erő a küzdésre, az újrakezdésre.

Tyutcsev Szilencium verse  kívánkozik a végére:

Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és – ne beszélj!

Szív hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?
Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s – ne beszélj!

Tanulj magadban élni! Egy
világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat –
de külső zajra elriad
s megvakul, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s -ne beszélj!

(mézes keserűcsokoládé írása)


Írj, ha Te is úgy érzed segít az írás. Akár Neked, akár az olvasóknak. Vedd fel velünk a kapcsolatotMinden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Történelmi Hősnők

Az archivált szerzők írásai olvashatók itt.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.