ragozom: föld felett, földalatti, föld alatt… beleborzongok

A VONAT

Aggodalommal töltenek el a borongós időben tovarohanó fák…

A vonatról minden gyorsabb, kivéve az Idő. Az lelassul, szinte megfagy. A haladást csak a kopott vasútállomások és a múltból velünk maradt bakterházak jelzik. Bár az idő, mintha nem mozogna, az Élet nem áll meg. A vonaton utazok, gondolatai oda kint a nagyvilágban járnak, annyira magukba fordulnak, hogy talán észre sem veszik a csodát, ami mellett időről-időre elhaladunk. Pedig elegendő lenne kitekinteni az ablakon és észrevenni a csodát: a felhők szoros takarásán áttörő napsugarat, ami felé a virágok is Reménnyel fordulnak, vagy a megmunkált szántóföldeken szabályosan futó vonalak. De a gondterhelt arcok, mögött csak a gondok, fájdalmak komolysága… csak a Holnaptól való félelem van.

A kalauz- a munkáját végző kék ruhás úr- zavarja meg ábrándozásaim. Idegesen motyog valamit, a menetjegyem kéri… Mi mást tenne. Megbénítanak a gondolataim, a kezem automatikusan mozdul, tudja mi a dolga. Átnyújtom, és amíg dolgozik, újra kitekintek az ablakon: a fák nem lassultak.

Mikor visszakapom, a jegyem újra elmerülhetek az álmai világában… de minek? A gondjaim a gyorsvonatot is utolérik… Amikor a szerelvény berobogott a pályaudvarra leszálltam, s azonnal megcsapott a benzingőz és a rozsdás vas miatt rám törő nyomasztó érzés. A kijárat felé indulok, kezemben gyűrögetem menetjegyem, a kapuban még szükségem van rá. A jegyem valóban elkérte egy szomorú szemű úr. Hiába mosolyogtam rá, hideg maradt a tekintete… még sötétebbnek éreztem ezt, az amúgy is lidérces napot. Kerestem a rohanó embertömegben egy ismerős arcot, de nem volt. Nem nézett rám senki, egyedül voltam.


A FÖLDALATTI

Érezted már milyen az, amikor a talajt kimossa a tenger a lábad alól és elsüllyedsz a homokban…?

Valami hasonlót éreztem, egyre kisebb és kisebb lettem a nagyváros barátságtalan sötét tömegében. Metróval kell mennem. A zörgő szerelvényhez egy zord út vezet, a mozgólépcsőn végig a lábamat nézem. Ahogy lefelé „kattogtunk” nem gondolkoztam.

Bambultam… a peronon állva ismét merengtem… Fázom… a hideg a közelgő földalattit jelenti. Fizika. Vagyis ezt mondják a bölcsek. De én tudom, hogy ennél jóval misztikusabb dolog áll a szerelvényt körül vevő fagyos levegő hátterében.

Amikor beáll, a tömeg összezavarodik, mindenki igyekszik, rohan valahova. Felszállok a velem szembe lévő kocsiba. Nem vagyunk sokan. Körbe nézve felmérem az utazókat. Mindenki leült… Kivétel egy idősödő urat… Vele kezdem… Bár van hely, Ő mégis inkább áll. Amikor megindulunk, kicsit megimbolyog, de erős kezével megkapaszkodik. Lassan végig mérem. Nem is olyan idős, mint első látásra gondoltam. Fekete hajában az őszes hajszálak és a homlokára a gondok által szántott ráncok teszik csak aggá. Büszkesége valaha biztos volt, ám most lehajtott fejjel a cipője orrát vizsgálgatta. A metró hirtelen fékezett, az úr az aktatáskája társaságában elhagyta a zöldes kocsit.

A hirtelen indulásnál kicsit megcsúsztam a kényelmetlen széken. Szememmel körbe néztem, semmi érdekest nem láttam, így a tekintetem az ablakon kívülre tévedt. Hiába, nem volt ott más, mint sötétség. A megvilágítatlan alagútban vezetékek futottak a falon, egy ideig követtem a tekintetemmel, azonban csalódtam. Ez nem volt olyan szép, mint a vonatról nyíló kilátás a világra. Ismét megálló, az emberek helyett cseréltek. Mihelyst újra indultuk velem szembe került egy néni és két unokája, egy kisfiú és egy kislány. Jó gyerekeknek tűntek. Csendesen hajtották fejüket a mamájukra. Elmerengtem, a néni tekintete barátságos volt. Az első a mai napon. Kicsit talán sokáig is nézem őket, de annyira jó volt. Ahogy a metró kattogva lassított, reméltem, hogy még nem állunk meg, de ez egy gyerekes ábránd volt. A vonat fékezett és nyikorogva megállt. Az utasok között eltűnt a néni és az unokái. Elkeseredetten kutattam át a szememmel mindent, de nem voltak már a metrón. Nem is ismertem őket, de hiányoztak.

Vagy talán nem is ők… hanem az, akikre emlékeztettek. A nagymamám… oh, drága nagyi. Már meghalt. Rémisztő gondolat futott át a fejemen… Én is méterekkel a föld alatt vagyok…

Hamar elhessegettem ezt a gondolatot és végiggondoltam, kit juttatott eszembe az előbbi családocska. Az öcsém… az egyetlen, akire ebben a zavaros világban számíthatok. Bár már rég láttam… és még valaki… Te, Olvasó, most ne nézz Önzőnek, de önmagam… mintha magunkat láttam volna az előbb, ott volt a Mami, a kisöcsém és én. Én, mint egy olyan kislány, akit még nem keményített meg az élet, nem keserített el a Világ. Ott voltam és még tudtam őszintén mosolyogni…

Újra nyikorogva álltunk meg az ajtó erősen csapódott, amikor kinyílt. A fel- és leszállók mozgása zűrzavarosnak tűnt. Egyszer csak egy ismerős arcot pillantottam meg. Velem szembe ült. Barátságosan mosolygott. Furcsa, de elsírtam, magam… Ő egy szelíd mosollyal hálálta meg könnyem. Mielőtt az ajtó becsukodott, hangos sípolást lehetett hallani. De most valamiért észre sem vettem.

Csak egymás szemébe néztünk. Több volt ez ezer szónál. Most már nem figyeltem a többieket, csak a velem szemben ülőt.

Amikor a barátságtalan hang bemondta, hogy végállomás, mindketten nagyot nyeltünk. Felálltunk a székről. A vonat egyszer csak hirtelen fékezett elvesztettem az egyensúlyom, de ő megfogta a karom és megtartott. Nem mondtam semmit, csak mélyen a szemébe néztem. Nem kellett mondanom, Ő tudta, hogy én így köszöntem, megköszöntem neki. Most már nem is engedtem el, kapaszkodtam a kezébe.

Leszálltunk… Csak álltunk egymással szemben, míg a peron teljesen ki nem ürült.

Gyenge vagyok. Nem bírtam tovább átöleltem. Szorosan tartott. Furcsa sokkal érettebb, mint amire emlékszem. A kisöcsém kész férfivá érett. Most, hogy közelebb állok, látom, hogy milyen komoly arcvonásai lettek az évek során.

A viszontlátás örömét, beárnyékolta, hogy mindketten tudtuk, hova indulunk….

Kifelé a metróból nem szóltam, csak fogtam a kezét. Megmosolyogtatott, hogy az apró, nőies kezemet betemeti az övé.. Régen ez nem így volt, én voltam a nagyobb…

Az alagút sötétjéből kiérve sem tudtam fellélegezni. Egy sóhaj hagyta el mindkettőnk ajkait, talán a vér diktálta ily egyszerre.

Nem volt hosszú az a séta, amit megtettünk. Egy nagy vaskapu elé értünk. A mintákat nem tudtam, kivenni, de nem zavart. Csak végig huzam a kezem a kerítésen és csodáltam az ívet, amit bejártak az ujjaim. Édes öcsém biztatóan megszorított a kezem. Felkaptam a fejem, sokan álltak szemben velünk…


A TEMETŐ

Gyűlölöm a feketét… pedig most az van rajtuk, rajta és rajtam is. Gyászt viselek. Kívül és belül egyaránt. A márványszobrok barátságtalanul tekintenek le rám. Mindenki szomorú és sír… Csak én nem… Korán van még a könnyekhez, még nem hiszem el azt, ami történt, még nem értem azt, ami van… és még nem tudom azt, hogy mi lesz. Ez valóban egy temetés. De Te, ne várd tőlem, hogy leírjam az eseményeket. Gyerek vagyok még ehhez, és kimerített az utazás… Fáradt vagyok… vagyis nem fáradt… Dühös! Igen, nem illik…

De nagyon mérges vagyok. Haragszom rá! Hogy hagyhatott itt minket? Miért??? Már nem szeretett?Elmúlhat a szeretet?

Gondolataimból a rideg valóság ébreszt. Az ég nagyot dörren és az eső esni kezd…

Csak ácsorgok a zuhogó esőben, csak hullik alá az ég könnye egyenesen rám. Hallom, hogy hívnak. Hallom, hogy a testvérem a nevemen szólít, a hangja is mélyebb lett, sokkal mélyebb, sokkal komolyabb. Arra kér menjek, de nem megy, megbénít a fájdalom és a düh e különös kettőse.

Megfogja a kezem. Már nem húzza ki magát. Szomorú és egy-egy könnycsepp az ő arcán is végig folyik. Erősnek mutatja magát, de hiába. Együtt nőttünk fel és minden rezdülését jól ismerem. Látom, hogy mit érez. Előlem nem titkolhatja el, nem tudja. Az eső nem csitul, a fájdalom lassan tör utat magának a lelkemben. A virágok édeskés bódító illatát elnyomja a barátságtalan ősz. Még mindig nem sírok, nincs erőm. Csak nézek magam elé üveges tekintettel… csak figyelem, ahogy alámerül a mélybe, csak nézem, ahogy ellepi a föld, csak állok….többet nem tehetek.


AZ OTTHON

A Nap dacosan tartotta magát az égen, lassan átadva helyét a sápadt Holdnak és az éjszakának. Most itt vagyok nála, itthon a testvéremnél és az ablakban ülve írok… Ahogy kitekintek az ablakon, csak egy gondolat fut át újra az agyamon.

Aggodalommal töltenek el a borongós időben makacsul, mozdulatlanul álló fák…

KSimon Emőke írása

 

Vendég Írók

Itt azoknak a nőknek az írásait olvashatjátok, akik rövidebb ideig, esetleg egy-egy írás erejéig csatlakoztak hozzánk.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.