Újjászületés. Most nem azt mesélem el, hogy mi vezetett el odáig. Legyen a kiindulási pont a jeges vödör. Az a pillanat, amikor az új házban, a kedvem szerint megépített fürdőszobában a lazuló fürdőzés közben észrevettem egy csomót a mellemben.
Nem hittem el, hogy velem történik. Végre nagyjából minden a helyére került a házban és az életemben, élvezni akarom, dolgom van még!
Na persze igyekeztem bagatellizálni, elhessegetni a gondolatot, hogy ez valami komoly lehet, de már másnap, az első vizsgálat során közölték velem, hogy nagyon gyors beavatkozásra van szükség. Én, aki szinte sosem voltam beteg, és csak a legritkább esetben voltam hajlandó gyógyszert bevenni egyszerre gyors döntésre kényszerültem, hogy engedem-e magamat megmérgezni annak érdekében, hogy életben maradjak.
Csak pár hét haladékom volt, de már ez alatt sok hasznos változás történt bennem. A türelem és az alázat erényeit, bár korábban is azt hittem, gyakorlom, de valójában csak ekkor tapasztaltam meg igazán.
Közhely és sokszor, sok helyen leírták, hogy ilyenkor derül ki, ki az, akire igazán számíthatsz, ki áll úgy melletted, ahogy neked szükséged van rá. Hogy ki az igazi barát, támasz. Én ezt megfordítanám: éppen úgy viszonyult hozzám mindenki, ahogy arra nekem szükségem volt. Az is, aki magamra hagyott a bajban, az is aki megpróbált lebeszélni a kemóról. Előbbi engedte, hogy magam küzdjek meg a betegséggel, utóbbi lehetőséget adott, hogy kiálljak a döntésemért.
Fura, de a legélesebb emlékeim azokról a pillanatokról vannak, amikor majdnem ismeretlen emberek billentettek át azon a meglehetősen keskeny határmezsgyén, ahol a tragédia komédiába fordul. Ilyen volt a parókavásárlás, ami egy kimondottan szórakoztató élmény volt, rengeteg nevetéssel és élménnyel, hisz végre lehetőségem volt a hosszú feketétől a göndör vörösig sok mindent kipróbálni. De azt is töredelmesen be kell vallanom, hogy melltartót is csak azóta tudok tökéletes méretűt és fazonút vásárolni, miután keresztül mentem mindezen.
Legtöbbet mégis a fiam segített, mert kézzel fogható, sőt ölelhető, szagolható, csicsergő, nevető, csillogó szemű értelmet, célt adott a mielőbbi gyógyulás folyamatának.
Amit az onkológián megtapasztaltam, az is megér egy külön misét (gyász? ünnepi? hálaadó?) de erről majd máskor.
Most az én „harmadik szemem” felnyílását, az új életkezdést akartam elmesélni.
Először is lefékeztem. Én, aki képtelen voltam a pörgés, a tevékenység, a folyamatos aktivitás nélkül meglenni, elkezdtem tanulni a valódi elcsöndesedést. Bár korábban is jógáztam, kerestem a különböző meditációs technikákat és próbáltam beépíteni az életembe, ez sosem volt tartós és valódi elmélyülés.
Itt és ekkor viszont muszáj volt komolyan venni, hogy le kell lassulni.
A lényeg számomra nem a bonyolult ászanák kivitelezése volt, hanem az, hogy elég belső energiám legyen, a szervezetem egészséges részének megvédésére. Hipnózisban végzett vizualizációs gyakorlatokkal visszaidéztem a gyermekkorom biztonságérzetét édesanyám ölében és tényleg megdöbbentő könnyedén estem át a kezeléseken.
Közben az a bizonyos felnyíló harmadik szem mást is meglátott: hogy nem is olyan idilli ez a ház, nem beszélve a kapcsolatról, amelyben élek. Hogy belenavigáltam magam egy megbetegítő élethelyzetbe, amiért viszont senkit nem érdemes hibáztatni, viszont ki kell belőle lépni, mert élni akarok.
Költözés, válás, anyagi csőd, egyedüllét, mégis úgy érzem, most jobb úton vagyok. Persze küzdelmes és nehéz, de az enyém. Még van dolgom, még csiszolgatom, foltozgatom, de vannak napok, amikor tényleg hihetetlen érzések és energiák vannak bennem, amiről korábban azt hittem talán csak egy gyereknek adatik meg.
Újjászülettem. A belső gyermekemnek – újra vagy először igazán – teret engedtem és most szárnyalok. Van, hogy szembefúj a szél, van, hogy ragadozók és keselyűk köröznek körülöttem, de repülök, fölfelé.
(mézes keserűcsokoládé írása)
Ha úgy érzed, Neked is szükséged lenne rá, írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat, érzés számít. A Tied is!
Arlette
