Sikítanék. Hozzászólok. Vitatkozom. Miért teszem?

Okkal történik, hogy ismét visszanyúlok a lerágott csontnak minősülhető; „cicás képek, bölcsességek, megmondós coachok, stb.. „ világába. Írtunk erről a témáról ezen az oldalon. Én magam is. Elolvastam e cikkeket (is), s a hozzájuk fűzött kommenteket is.

Nekem személy szerint nagyon tetszik és inspirálóan hat az, ha egy téma felkavarja az emberek kedélyét. Értem ez alatt a pro és kontra verziót. S most leginkább oda fókuszálnék, hogy a kommentek elolvasása, hogyan vitte bennem tovább ezt a sztorit.

Magamról írok, ami benne zajlott. Önismereti fázisaim időintervallumban. Talán ez a jó, s találó megfogalmazása annak, ami bennem zajlott, zajlik.
Jung volt (Freud tanítványa, barátja, s a freudi elmélet tovább szövője), aki behozta a köztudatba, hogy nagyon fontos momentum az a bizonyos „élet közepi válság” a felnőtt létben. Jó esetben ekkor buggyannak fel a kérdések a mélyből: „Ki vagyok? Mit akarok? Hová tartok? Ennyi az életem?”

S ezen kérdések lázas keresést indíthatnak el bennünk. Engedve a belső szükségletnek, parancsnak belevetődünk mindenféle tanításba, vagy tanításnak látszó dologba.

Én magamon azt tapasztaltam, hogy egy adott szakasz (s direkt nem írok szintet, hisz az olyan sznob és nagyképű lenne tőlem…) megadja számomra a segítőket. Ha kaptam valamiféle választ a bensőmben lévő kérdésre, előszeretettel rácuppantam arra tanítóra vagy „tanítóra”, s gyártottam belőle magamnak egy egyszemélyes istent. Csak őt olvastam, vele táplálkoztam, a gyomorrontásig. S aztán torkig lettem, s nem bírtam több gondolatot ettől a tanítótól. Ismertem a sínt, amin a gondolatai haladtak, s már oka fogyottá vált bennem, hogy azon a sínen haladjak tovább.

S léptem tovább, pihentetéssel persze, amikor csak én voltam magammal, s magamnak. De jött az újabb hullám, s újabb kérdések, s belebotlottam más emberek gondolataiba.

Úgy gondolom, ez egy természetes folyamat az utunk során, ha elindulunk magunk felé. S igen van, akinek elég lesz a cicás kép, vagy C….idézet, vagy X.Y. tanácsadó.

Nyilván volt olyan szakaszom is, amikor ott tartottam, hogy ha az internet még egy okosságot feldob nekem, sikítok. Igen, és lehet, hogy pont attól akartam sikító frászt kapni, aki pár hónapja még  az én kis „istenem” volt.

S aztán már elmúlt belőlem a sikítozási kényszer is. S csupán csak annyi történt, megettem, feldolgoztam, gyomrot rontottam, majd egy kis lázadozás után tovább gördültem.

Hisz az életünk egy spirál. Tesszük a köröket, s melyikünk épp melyik sávban jár, halad. Ugyanakkor nagyon fontosnak és előre vivőnek gondolom, a lázadás, a vita, a megosztottság felbukkanását minden emberi történés esetén. Ezek a tényezők sok esetben káoszt is eredményezhetnek. S maga a káosz, arra ösztökél bennünket, embereket, hogy rendet rakjunk, hogy újra gondoljuk magunkat, a másikat.

Belső monológjaimban arra jutottam, hogy bizony minden tanít nekünk valamit magunkról. Fontos szót emelnék ki, KOMPLEXUS. Amikor valami felkavar érzelmileg vagy érzelmi töltetet vált ki belőlem, akkor azzal dolgom van. Ez sem ne rossz, sem nem jó, egyszerűen jeleznek a belső érzések nekem magamról valamit.

Konkrétan ez hogyan is néz ki? S itt visszacsatolok, egy általam megírt cikkre, ahol egy bölcsességet osztogató, hölgyről írtam. Megkérdeztem magamtól, hogy mi a francért jövök dühbe, amikor arra buzdít a soraival, hogy örüljek a gyerekeimnek, és minden nap egy eufóriát éljek meg, mert van gyerekem.

S akkor lássuk a saját kis komplexusaim: ki nem állom, amikor parancsszóra akarják, hogy érezzek, hogy tegyek valamit és ne tegyek valamit. Annál nagyobb lesz bennem az ellenállás.

Majd megnéztem, hogy miért sért ez az anyaságra összpontosító (valóban néha tényleg felületesnek s odavetettnek tűnő buzdító szöveg). S arra jutottam, s nem is fedeztem fel a spanyolviaszt vele, de még is csak nevén tudtam nevezni. Nálam, bizony, hogy komplexust vált ki még az arra utaló gondolat is, ha megkérdőjelezik bennem az anyaságomat. Miért is? Talán mert sok utat tettem meg azért, hogy ebben is fejlődjek, hogy magamra találjak benne, és a lehető legjobbat adjak egyenként a gyerekeimnek.

Ez az én egyik komplexusom, s nyilván szőhetném tovább ennek a vonalát is. De nem ez volt a célom, inkább csak megmutatni, hogy a komplexus miért is hasznos dolog ránk nézve.
Bármi kiválhat belőlünk komplexust. Szeretem a komplexusaimat, jelzőim és segítőim az úton. Az úton, melyet magamban járok meg.

(Következő írásunkban troll vagy-e, ezt jártunk körbe itt)

Háromarcú Lány írása


Ha Te is úgy érzed, van miről beszélnünk, vedd fel velünk a kapcsolatot.

                                                         Arlette

Történelmi Hősnők

Az archivált szerzők írásai olvashatók itt.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.