Ki ne állíthatná magáról, hogy még sosem evezett vadvízen? Egy biztos, én eveztem.
Gyönyörű a táj, de közben ezerrel ver a szíved. Dolgozik az adrenalin. A víz az úr. Azt csinál veled, amit akar.
Vagy mégsem? Megtanulod, hogyha evezel, azaz sebességed lesz a vízhez képest, végre tudsz kanyarodni, irányítani. Ez kell a túléléshez.
Amíg gyerek vagy, kis patakban sodródsz, vagy lebegsz a felszínen. Nézel körbe, szívsz magadba mindent, nincs szükséged a kormányzás képességére. Sodródhatsz nyugodtan. A patakod meg idővel csak duzzad, mígnem folyó lesz belőle. Lebegsz, úszol a folyóval. Mások is melléd úsznak, veled lebegnek. Aztán egyszer csak túl gyors lesz a folyó, úgy érzed, irányíthatatlanul sodródsz. Rájössz, hogy nincs kontrollod a történések felett. A hullámok, kanyarok néha a part közelébe sodornak, esetleg ki is tesznek a partra. A következő hullám felkap, és visszavisz középre, ahol a leggyorsabb, ahol a többiek várnak.
Még mindig gyönyörű a táj, a folyópart, a távoli hegyek, a felhők.
Azon kapod magad, hogy megint kint vagy a parton, sokadjára. Felállsz, és átléped a következő hullámot. Nem akarod, hogy visszavigyen, így nem. Vége a sodródásnak.
Kint állsz a parton, visszanézel. Elönt minden emlék. Ezerrel ver a szíved. De Te akarsz dönteni, hogy visszamész-e a folyóba, ahol evezni fogsz. Nem sodródni. Vagy egy nagy levegőt veszel, és még vizesen, bátortalan lépésekkel ugyan, de elindulsz a hegyek felé.
Ki ne állíthatná magáról, hogy még sosem állt a parton?
Egy biztos, én álltam.
(Puppetmaster írása)