Nem mostanában kezdődött, nem, jóval régebben. De sehogy nem tudom abbahagyni, pedig igyekszem. Most mit csináljak? Hisz nőből vagyok! Tehát szeretnék tetszeni. Megfejelve azzal, hogy utálom, ha a ruhámban más is szembejön az utcán! Így aztán konfekció kizárva.
Onnan indult ez a szenvedély, hogy olyan munkaköröket láttam el, ahol fontos volt a külső. Picit terhesnek éreztem éreztem az elején, hogy a farmer ki volt zárva az életemből sok sok évre. Amolyan otthoni viseletté avanzsált. Kellett viszont a kosztüm, a nadrág-blézer párosítás, a magassarkú cipellő vagy csizma. Az ingek, blúzok (na nem a fehér csipkeizék, amikben ballagtatják a fiatal lányokat), hozzájuk színben és fazonban passzoló pulóverek, szövetnadrág illetve szoknya-harisnya (de nem nejlon): nos, ezek voltak az elfogadható darabok. Miért is? Legtöbbször mert a főnök, nagyfőnök „szerette” „elvárta” a kellemes külsejű és bármelyik napon prezentálható kolléganőket. Akkor is, ha éppen a konkrét dolgozó sarkom egy ablaktalan ficakban volt közvetlenül a raktár mellett, illetve akkor is, mikor nyitott irodán a férfi fejesek grasszáltak a sorok között. Tudás és elegáns külső eredményezi a professzionalitást, nem éri az irodát váratlanul egy még nagyobb hal érkezése, és persze tiszteljük meg egymást az igényes külsővel (fizetés ide vagy oda).
Érdekes egyébként, hogy Apukám már ekkor mondogatta: „Öltözz úgy, ami annak megfelelő, ami lenni szeretnél”.
Teltek múltak az évek, felnőttként sem a lábam mérete, sem a ruha méretem nem változott nagyot, ott mozogtam valahol az S és az M környékén. Állandó vendég voltam a Mammutban, Westendben, de ott sem a TNT vagy a Mayo Chicks boltjaiban, sokkal inkább a kisebb butikok, a Mango és az Amnesia üzleteihez voltam hű. Ha pedig igazán különleges alkalom volt, akkor büszkén mentem be az Art’z Models üzletbe, ahol tudtam: ez a szett soha nem fog szembe jönni (magyar tervezők üzletlánca, minden darabból 3 méret készül, több nem) és még a testemre is szabják a tökéletességért az összegért, amit elkérnek érte. Rám ragadt a gyűjtögetés, hisz ha a minőség jó, akkor bizony tartós és évtizedig „tartja magát” az a ruha.
Divatosak-e? Persze! Coco Chanel óta mi nők tudjuk, vannak alapdarabok, amiknek illik minden nő szekrényében lógnia. A kis fekete, az estélyi, a ceruzaszoknya, a klasszikus fehér ing, és legalább egy blézer, ami kiemeli a dekoltázst és darázsosítja a derekat. Színekben pedig fekete, fehér, piros, szürke.
Mikor megszületett a gyermekem, még fontosabb volt számomra az, hogy mit viselek. Sőt, a smink is sokkal nagyobb szerepet kapott! Ugye van sejtésetek, miért? Igen, azok a bizonyos pluszkilók, amik miatt az M-es méret felső sávjába sorolódtam egy időre. Kiélhettem magam a tunikák, leggingsek, laza kötött pulcsik világában, erre az időre beszerzett testkontúrt kiemelő egy részes (!!) fürdőruhákban. Elkezdtem alapozót használni, mert a bőröm kisimult, előkerültek a nagy lógó fülbevalók, amik szerintem vagánynak hatottak a hirtelen rövid hajamhoz.
Ezek mind mind segítették az önbizalmam megtartását és (remélem) közvetítették a világnak, hogy anyaságom miatt sem fogok elszürkülni…
Egy dolog viszont úgy néz ki, örökre megváltozott: ez pedig a magas sarkú. Nem volt szívem kidobni őket, itt vannak az előszobapolcon, de vezetni bennük illetve tartani a tempót a motorral/futóbiciklivel/biciklivel nem igazán lehet. Léteznek azonban balerinacipők, színesek vagy masnisak, illetve lapos talpú szandálok, tetejükön kövekkel, amik csinosak is de sprintelésben sem hátráltatnak ha úgy alakul.
Manapság új lelőhelyre bukkantam: van a közelünkben egy fantasztikus turkáló! Véleményem szerint milliószor passzol a személyiségemhez egy olasz vagy egy angol felső, egy különleges hatású nadrág, fiús anyukaként a nőies ám lapos talpú hótaposó, mint a HndM, a CundA, vagy a Zara esetleg az FandF kollekciója (nem múlt el az igényem, hogy meg ne lássak mást ugyanabban a ruhában). Manapság merem a klasszikust lépésenként elhagyni és megengedni magamnak a hóbortosságot, a lazaságot és az egyediséget a mindennapokban is.
Azért nehogy azt higgyétek, hogy engem elkerült a „melegítő korszak”! Viszont ezeket a darabokat meg a szabadkai piacon szereztem be, ahol ugyan „hamis a baba”, viszont török az anyag! Tehát a tartósság és egyediség iránti szerelmem akkor is viszonzott volt…
Végül, az eredmény: egy szoba, amely több évig kizárólag ruhaszobaként funkcionált. Nagykerekben használt fogason lógott a rengeteg darab egy teljes falon át, a rá merőleges falon tömve volt a beépített szekrény minden fakkja CSAK és KIZÁRÓLAG ruhákkal.
Mégsem volt egy rongyom se, amit felvegyek, úgy éreztem…
Egy nap fogtam magam (olyan másfél éve), és nem érdekelt, hogy a felső ezer éve majdnem egy huszas volt, nem érdekelt, hogy céges fémjelzésű volt az adott pulcsi, stb. MINDENT ami 5 éve nem volt rajtam, két hatalmas dobozba belegyömöszöltem és neki ajándékoztam egy anyagi gondokkal küzdő három gyermekes családnak.
Kikerült a fogas a szobából, bekerült az ágy, ott alszom egy ideje a rongyaim közt. De még így is több hétig tudnék úgy öltözködni, hogy nincs rajtam kétszer ugyanaz a darab. Átértékeltem magamban a gyűjtögetési szenvedélyt az önkifejezés egy formájának, a környezetem pedig csöndben van: maximum, ha valami már annyira nem klasszikus, hogy alapból gyűrött, akkor jegyzik meg, hogy ezt azért neeeeee…..
Nálunk nem kell újságírónak lenned, ha vannak történeteid, amiket megosztanál másokkal. Írj, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden vélemény, gondolat számít. A Tied is!
Arlette
