Van abban valami fenséges és felemelő, ha ezeréves falakat érinthet meg az ember. Elképzelem, hogy kik járhattak előttem itt, mit viseltek, hogyan, miről beszéltek, min gondolkodtak, milyen gondjaik lehettek. Biztosan nem olyanok, mint nekünk, ma. Aztán a tenger, a tó, a folyó, a Víz: mindig, mintha hazaérnék, talán szirén voltam előző életemben. És a hegyek! A sárga, narancs, a bordó, a vörös: vonzza a szemet, ilyen színt kikeverni nem lehet. Égbe kiáltó, hatalmas csúcsok és tátongó mélységek. És belevetni magadat az életbe, kicsit itteninek lenni, calzone-t enni az utcán (“ilyet tuti csinálok otthon”), szigorúan csak espresso-t inni, és szigorúan óránként, a tiramisu pohárban van és elolvad a számban, a pizza tésztája meg vékonyabb, mint rajta a prosciutto.

S közben nézed a tavat, amit belep a pára, ráült az egész világra egy felhő, mintha itt kezdődne a mennyország és tényleg. Valaki azt mondja belém üközvén: „scusi, signorina”. A spagetti előtt Aperolt kell inni, tudtátok? Prosecco-val, jégkockával. Ciao és il conto per favore, a sajtból csak piccolót kérünk, így is hat euró a húsz deka. A sörhöz itt, kérlek, jár a pizzaszelet meg a chips és a sajt paradicsommal baguette-en. És ha elfogyott, hoznak még, és nincs az az érzése az embernek a pincérrel kapcsolatban, hogy bocs, hogy bejöttem, én kérek elnézést. A vár előtt a zenész Gergely Róbertet szaxofonozik, utána két napig nem tudom kiverni a fejemből az Emanuelle-t. Bassanóban magyarul beszélő bácsi készít karkötőket, jobban beszél magyarul, mint te meg én, és könnyes szemmel emlékszik egy régi magyar barátjára, a hídon hegedűn szól a nemtudomhányadik, de magyar tánc, San Zenót a magyarok dúlták fel, amikor kalandoztak, utána lett ilyen szép: büszkék vagyunk, na.

Nézem a városi forgatagot és az olasz nőket és ilyen akarok lenni és kész.

Ahogyan nemes egyszerűséggel tipegik végig a magassarkúban a veronai macskaköveket, nem kihívóak hanem elképesztően elegánsak, stílusosak, annyira egyben vannak, sehol egy ízléstelen harisnya vagy dekoltázs. Látszik, hogy ezt az anyatejjel szívták magukba, mindegy, hogy tornacipő-farmeres összeállítás vagy Louis Vuitton-szett: a lényeg a harmónia. És műanyag pohárban vannak a darabolt gyümölcsök, hurkapálca jár hozzá, konstatálom, hogy ez hiányzik otthon és mézédes epret eszek majdnem-novemberben.

Júlia erkélye előtt összefolyik a képzelet és a valóság, elképesztően giccses és mégis tetszik, szeretem Shakespeare-t, na. Valamit vinnem kell innen, a szívem egy részét úgyis itt hagytam (itt is-lassan elfogy az egész), úgyhogy veszek egy sálat a piacon, hogy mostantól minden egyes hideg téli napon emlékezzem Rád, szerelmem, Itália.