Szexelt a … lelkem.

Partnerem (alig két hónap eltűnése után) végre reagált az üzeneteimre… Elárulom, nem hatotta meg a letolás, hogy hol a francban van, a panaszkodás, miszerint nincs idegzetem őt keresgetni, sőt, még a könyörgés sem, hogy hol van, miért nem válaszol, mi van már… Igen, ilyen pióca vagyok, bizony ám! Sőt, manipuláló, érzelmi zsaroló, időnként írásban is hisztis – legfőképp mikor a libidóm már annyira az egekben van, hogy elgondolkodom azon, mindegy kihez van csatolva, csak khmizéőőő-je legyen (ugye érted?!).

Szóval telt múlt az idő, már zavart, hogy esténként lopva át kell tennem megint a TV távirányítójából az elemet a vibrátorba, aminek se keze se lába se szája se semmije nincsen, annak ellenére, hogy becsülöm berregését, nem volt már elég…

Jött a világmegváltó ötlet: fotó. De nem akármilyen ám! Fehérnemű nélkül magamra cipőkanalazott testhezálló csoda, amiben hanyatt fekve, oldalt fekve, szűrőt igénybe véve „állapotomat” hívőn tükröző képecskék születtek… „Ha ez nem hat, akkor semmi!” gondoltam, és áttoltam a viberen.

Bevált! Azonnal jött a válasz, hogy csörögni fog a telefonom egy napon belül. Így is lett, lebeszéltük az éjjeli találkozót. Már erre gondolva telt a következő két napom, mikor is péntek helyett csütörtökön vittem ki reggel a kukát, kék colgate helyett bepanthent nyomtam a fogkefére, és tervezgettem, mekkorát fogok aludni előző éjjel, sőt, előre fogok dolgozni is, csak aznap éjjel legyen belőlem még a szusz is kiszorítva egész éjjel…

Ennyit a „háttérmunkáról”. Hogy mi történt a valóságban?

Terv szerint haladtam, azt gondoltam, mindenre lesz időm: hajat mosni, körmöt lakkozni, borotválkozni, a családnak a megértésért cserébe körtés sütit sütni és még takarítani és aludni is! Hja, de már délelőtt borult minden! Elment a net, megint (legalább a számlák befizetése után), viszont a számonkérés a családtól rávett arra, hogy telefonáljak. Kiderült, puszta fél órácska alatt, lopják a wifit, utasításokat követve elveszett (akkor még azt gondoltam, hogy csak) egy kis idő. Előre dolgozás, pipa, alvás, pipa, ám itt kezdett el rezegni a léc: jött az üzenet, hogy alig kevesebb, mint 3 órával hamarabb lesz a légyott!! Persze akkor vettem észre, miután felébredtem…

Következmény: villámsebességre kapcsolás! Tehát: forgószélként egyszerre takarítottam, ide értve a domestosos wc pucolást (bye bye szép lakk) és a forgószélként letépett és szennyes tetejére bevágott ágyneműt, tisztálkodtam (borotválkozás és hajmosás a’la összevissza vagdalt láb és madárfészek fej), rohantam le a szeméttel vizes talpakkal (jól elestem a lépcsőn), káromkodva szeleteltem bőszen a körtét és kevertem a tésztát, amíg forrt a víz a teához és jött le a kávé, és és és…

Nem részletezem tovább, sikerült mindennel – úgy ahogy – végezni, mikor mehettem ki kaput nyitni. Akkor láttam meg: partnerem még nálam is gyűröttebb… Mivel azért nem kapcsolt át az agyam azonnal a „vendéglátó kiéhezett vadmacska szexistennőből” (vagyis, ahogy én azt elképzeltem) „megértő kedves megnyugtató háziasszonyba”, nyakába ugrottam és rángattam befele a tiszta ágynemű közé, repültek a ruhadarabok…

Snitt: csőd. Nem részletezem, tény ami tény, a dolog egész egyszerűen befuccsolt… Felnőttek vagyunk, hiába az eltelt x idő, bizony ilyesmi előfordulhat bárkivel, és ha halmozottan hátrányos helyzetben találjuk magunkat, hát nyelnünk kell egyet és azt mondani: itt és most, nem, nem megy, ez van.

Ez történt. Kimondtuk és akkor már ruhátlanul ölelkezve, elkezdtünk beszélgetni. Persze, tudom én, hogy fordítva kellett volna, hördül fel egy egy nő ezt a cikket olvasva, de olyan rég ismerjük már egymást és annyi mindent tudunk már a másikról, hogy alap esetben simán belefér köztünk az ilyesmi…

Kivéve, ha egyikünk 10 nap alatt összesen 4 órát aludt. Kivéve, ha ismét rossz hír talált meg minket előző este. Kivéve, ha a testünk is legalább annyira kimerült, mint a lelkünk. Annyira, hogy már az alapvető ösztönöket is felülírja a megértésre, bújásra, cirógatásra vágyó Lélek, akit nem érdekel sem a multiorgazmus sem a pozíciók száma, hanem csak és kizárólag a Léleksimogatás… Elkezdtek ömleni a szavak, a bánatok, a gondok, mindkettőnk meg volt győződve, hogy a másiknak a rosszabb.

Szépen lassan egyenként felkerültek a ruhadarabok, fogyott a kávéból és teából, átköltöztünk a kanapéra és oda lyukadtunk ki, ahova mindig is szoktunk: ötletünk nincs hogyan és merre tovább. Ötletünk nincs, melyikünk fájdalmára mi a helyes megoldás, ahogy azt se tudjuk megjósolni, hogy ezzel az órarenddel és távolsággal mikor hol fogunk újra találkozni. Tornyosulnak előttünk a nehézségek, ki ki a maga vérmérsékletével és hozzáállásával kezeli őket, az egymásnak adott tanácsok mit sem érnek. Viszont mindketten megint kimondatlanul rájöttünk: nem, nem kell más, de olyan hogy „mi” sem létezik. Megállapítottuk, hogy ennek még mindig nincs értelme, de azt se tudjuk, minek van.

Végül elment. Nyugodtan mondtunk újra búcsút és viszlátot, ahogy mindig.  A fotókat eltettem, magamnak, hátha jók lesznek még valamire. Szégyelltem magam, amiért cédáskodtam. Szégyellte magát, amiért csalódást okozott.
Ki tudja mennyi időre ítéltük magunkat, hogy ezt az estét végül majd a helyén kezeljük és meddig bírjuk majd újra ezt a „semmit”… Mikor kezdődik elölről az egész…

fotó forrása itt


Gyere, írj Te is. Inspirálót vagy elgondolkodtatót. Küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatotMinden gondolat, érzés számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

1 Hozzászólás
  1. Olvasni is szörnyű volt, és én szégyellem magam a lány helyett is. Nagyon sok sebből vérzik ez az írás….

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.