Semmi, de semmi kedvem visszacsúszni a másfél, illetve a fél évvel ezelőtti állapotba! Írtam arról, hogy tapasztalom magamon az érzések kavalkádját, s azt is kendőzetlenül elárultam, hogy nem tetszik… Tehetetlen vagyok az érzelmek ellen, amik váratlan vendégként kopogtattak és beköltöztek de éppen most valahogy csöndben hátul lapulnak…

Telnek múlnak a hónapok, és az elmúlt időszak eredménye, hogy „visszanyúltam” az érzéketlenség hideg józanságához, a hűvösség és objektív gondolatok fejben mantrázásához, valamint a felületes megfigyelő számára szinte már gátlástalanságnak tűnő hozzáálláshoz.

Nem jókedvemből „teszem” mindezt. Nem is saját elhatározásból, vagy döntésből, hanem egész egyszerűen túlélő üzemmódra kapcsolt a szívem-lelkem! Azt mondják, van az a pont, mikor a lélek nem bírja tovább. Mikor a terhelés már akkora, hogy pihennie kell az érzéseknek. Mikor a potyogó könnyek pillanatnyi megkönnyebbülést hoznak csupán. Mikor ha érzel, össze fogsz omlani…

Arlette egy ideje kérdezget, hogy vagyok, hogy bírom, és sosem felejti el hozzátenni, hogy pihenjek. Nem olyan rég csöndesen azt is megjegyezte, hogy szerint várható, hogy össze fogok omlani hamarosan. Mivel elég jól ismer, szerzőtárs és amolyan főnökös-mentoros kapcsolatunk révén, adok a szavára, próbálok kikapcsolni, ám ez egy egy ájult fél, egy órás szundinál többet napközben nem jelent.

Elárulom, hogy éppen rendkívül hasznos az, hogy bezártam a szívem lelkem egy szögesdrótos árammal hangsúlyozott és müezzines határkerítés-féle kalodába. Ha úgy tetszik, robotpilóta üzemmódban működöm, aki azonnal reagál a körülményekre, ám logikus és indulattól mentes döntéseket hoz éppen. Tart ameddig tart ez az állapot, kétlem, hogy örökre így marad, ugyanakkor tudom, ez most a célravezető, ez segít át minket a pillanatnyi nehézségeken!

Ha éreznék, akkor újabb százas csomag zsepit használnék el arra a 13 békára, akikből négyet sikeresen megöltem, mert a felmosó-szettbe észrevétlenül bújtak bele, én pedig tekertem a pedált! Hasznosabbnak találtam hányás helyett egy időre benn tevékenykedni, majd eldönteni, mostantól elzárt helyen tároljuk a felmosót.  Ha éreznék, akkor nem tudnék könnymentes, sovány és reform krumplipürét pikkpakk összedobni, ahogy a csokoládépudingból is kihagytam volna a cukrot! Márpedig nem árt ha finomakat készítek, hisz valamit ennünk is kell… Szükség van-e újabb kidobott kajákra? A válasz határozott NEM.

Ha éreznék, akkor csöndes elkeseredés helyett tegnap élete első pofonját megkapta volna tőlem a fiam! Szükség van az ezt követő bűntudatra, megbánásra, lelkiismeret furdalásra illetve hogy szembeköpjem aznap esténként a tükörbe magam ezért? A válasz határozott NEM. Ugyanúgy, ahogy most mindennél fontosabb, hogy összetartsunk és szeressük egymást….

Ha éreznék, akkor képtelen lennék anyukám gyógyulásának segítésére is! Képtelen lennék minden reggel pontban ugyanakkor beadni neki a szükséges injekciót, amit soha életemben eddig nem csináltam, de most habozás nélkül megteszem, illetve lefagyva hevernék, mint egy darab fa, ahelyett, hogy körülötte sürgölődve mindent megtegyek a felépüléséért.

Ha éreznék, akkor nem tudtam volna higgadt maradni az éjfélkor fuldokló gyermekem krízise alatt! Nem tudtam volna hogy átadni neki a nyugalmat, hogy végigzongorázva az összes lehetőséget egy óra alatt elmúljon a rosszulléte és két nap múlva már átaludja az éjszakát.

Ha éreznék, egyáltalán nem tudnék dolgozni, és, legalább a felszínen mosolyogni, finoman irányítani és számon kérni valamint tartani a tempót és elégedett ügyfeleket varázsolni. Valamint ráborítottam volna az asztalt egy két kolléganőre, csönd és szótlanság helyett. A munkám elvesztésére sincs szükségem.

Ha éreznék, akkor épp megőrültem volna az aggodalomtól! Szüksége van-e valakinek egy idegösszeroppanásos anyukára, kollégára? A válasz határozott NEM.

Ha éreznék, teli pofával nevetnék azon, hogy ócska, dundi, felszínes címkézők, szinte említésre sem méltó provokátorok verik a billentyűt, ki tudja hol, ehelyett csak a szemöldök ráncaim mélyülnek. Meghagyom nekik a káröröm érzését még egy kis időre, merítsenek belőle, lakjanak jól vele, nem az én gyomrom üli majd meg… Sőt, azt hiszem, így mindenki jól is jár: sekélyes gondolataik Szaffi meséhez hasonlatos szelepen távoznak, nekem csak tekerni kell egyet a csapon… Majd nevetek ezen is, mikor az érzéseim újból előbújnak!

Mert nem hosszú távú ez a jelenség nálam, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy ebben a helyzetben most erre van szükség. Épp picit visszalépek a megkóstolt „érzelmek-világából” a „hasznos érzelemszegénységbe”, és nem, egy cseppet nem bánom!