Tanulj meg, fiacskám, komédiázni!

Már megint a facebook témán pörgök, mert el kell rendeznem ezt magamban. Én is csak a boldog pillanatokat teszem ki. Volt egy verses oldalam, na ott a versekben persze, hogy a negatív érzések, a szorongások, félelmek jelentek meg, de számomra a vers mindig is terápia volt, olvasva, írva is. Nem értették, nem értik. Ez is egyoldalú, és nem az egész kép, igen.

Nem akarok magyarázkodni az érzéseim miatt. Se ismerősöknek, se ismeretleneknek. Szóval maradnak az élmények, amiket én is szívesen osztok meg az ismerőseimmel, nincs is sok, inkább a családi és baráti kör.

Egyoldalú? Igen! Miért csináljuk? Mert ide szórakozni jövünk. Kikapcsolódni. Esetleg infót gyűjteni, rendezvényekről, egyebekről. Mosolygós, vidám embereket akarunk látni, élményeket, azt, hogy a barátaink boldogok, hogy a családtagjaink jól vannak. Én sem szeretem olvasni a rinyálást.

Kezeljük a helyén a dolgokat, ennyi lenne csak? Tanuljuk meg, hogy ez csak az élet egyik szelete csupán, és ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a facebook-megosztásokból?

Igen. Ez az első lépés. De ki nem érzett már (akár enyhe kis) szorongást attól, hogy őt mondjuk nem éri annyi élmény, nem jut el annyi helyre, mint az ismerőse, nincs annyi/olyan szép/okos gyereke, karrierje, mint az ismerősének? Naugyehogyugye: a csupa szépség feszültséget generál, egészen egyszerűen azért, mert nem teljes a kép, és így hazug, csalóka.

Én nem akarom „terhelni” az ismerőseimet. Ezt gondolom, és valóban teher és nem értjük, ha valaki a facebookon rinyál. A dolog úgy lenne kiegyenlített, ha lenne egy negatív-facebook, és aki nem szórakozni szeretne, hanem az érzéseiről, félelmeiről szeretne beszélni, vagy másokéról olvasni, az ide posztolhatna.

Van egy tippem: nem lenne népszerű. Miért? Az érzéseinket még magunknak is nehezem valljuk be, ha egyáltalán felismerjük azt, hogy miért szorongunk. Ez egy sokkal mélyebbre vivőbb dolog, mint a felszínes fagyi-Balaton-boldog gyerek.

Ráadásul őszintének lenni nagyon kockázatos dolog. Sebezhetővé, támadhatóvá tesz. A legközelebbi barátaink sem tudnak sokszor a legmélyebb fájdalmainkról. Amúgy is tök ciki, ha hibáztál, ha rosszul döntöttél, ha megszívtad, ha a lelki bajoddal nem tudsz megküzdeni, ha beteg vagy, vagy másmilyen.

Pedig mindenki tudja, hogy az élet nagyobbrészt ez utóbbi, és nem kiscicás-kiskutyás álomvarázslat! A gyereknevelés nehéz, az esküvő stresszes, az utazás fárasztó, az első csóktól hányingered van, a kiskutyád összehugyozza a lakást, a fagyi elolvad és szétkenődik a fehér pólón, a sminked lejön, ha sírsz, ezt mindenki tudja, de olyan érzésem van, mintha nem akarna senki tudomást venni róla. Ráadásul mindenkinek megvan a „maga baja”, nem kell még oda a tiéd. Ez tényleg egy barát vagy terapeuta dolga, hogy meghallgassa.

De akkor, legalább értsük meg és kezeljük a helyén a facebookot, mindenki fogja fel, hogy ez nem a való világ, hanem kábé 1%-a annak, és érjünk el oda, hogy ezt nem kell a szájába rágni már senkinek.

Korábbi írásainkat Facebook posztolásról itt olvashatjátok. Ha pedig már idéztünk, akkor a vonatkozó részlet:

“Tanulj meg fiacskám komédiázni!
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell!
Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni!
Magaddal törődj csak, más senkivel!
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek!
Ne higgy az eskünek! Ne higgy soha!
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Mert minden, minden csak komédia!”

Gondolkodólány

Nevem Gondolkodólány, születtem a rendszerváltás évtizedében egy rendszert nem váltó országban. Lehettem volna oktató, de nem lettem. Voltak-vannak függőségeim. Vissza-visszatérnek, kísértenek, mint a hiány, meg a magány. Lassan elhiszem, hogy ezek az élet velejárói. Vannak elveim is, ragaszkodom hozzájuk, összetartanak. Próbálok felnőni, több-kevesebb sikerrel. Próbálok példát mutatni, néha még kevesebb sikerrel. Szeretem, ha szeretnek, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy minden áron.

Nincs még hozzászólás

Hozzászólások letiltva