Felkelek hajnalban, a fejem fáj a tegnap este benyakalt pezsgőtől, mert „éljünk is egy kicsit” felkiáltással tegnap este, teregetés közben szólt a zene és folyt a pezsgő. Micsoda buli! Én, a család és az előrehozott mosás. Mert hogy hét végén utazunk. Csak hogy éljünk megint, mert mindenki energiái minden nap reggel 7-től este 6-ig le vannak kötve olyan dolgokkal, amelyeknek az életünkhöz, valljuk be, vajmi kevés köze van, legfeljebb annyi, hogy minden hónapban csenget a lóvé.

Ami, persze, tök jó, de itt van még egy elkezdett regény, megíratlan cikkek, kiadatlan kötet, elolvasatlan könyvek, lefordítatlan dalszövegek… Mikor, de mikor lesz erre időm? És barátokkal találkozni, megnézni az a filmet, elmenni a koncertre? Társasozni, kártyázni, dominózni? Gitározni megtanulni? Sétálni menni? Sportolni? Kirándulni? Főzni? Takarítani? És honnan jön, hogy ezeket mind tennem kell? És hogyan kell egyik pillanatról a másikra pihenő-lazuló üzemmódra váltani? Aztán vissza?

Szóval ott tartottam, hogy felkelek hajnalban. Ránézek a telefonra, mert órám már régen nincsen, azzal a pillantással látom, hogy jött egy üzenet, ráadásul egy régen várt, nagyra becsült embertől, hát persze, hogy már tágul is a pupillám. Örülök, és már a reggeli kávé előtt benn vagyok valaki más agyában. Kilépnék, de akkor meglátok a hírfolyamomban egy tényleg érdekes cikket. Jó cikk, tényleg, a kommenteket is el kell olvasnom. Hajnali öt sincs, de én már belefutottam egy trollkodásba, amelyhez semmi közöm sincsen.

Ugyan, mi közöm van ahhoz, hogy Mari néni Kerepestarcsáról mit gondol erről a témáról? De pláne, miért húzom fel magam rajta? És hol érint, hogy imádott zenekarom a világ másik végén koncertezik?Hogy arra vágyjak, hogy ott is legyek? És még hány helyen, hány időben? Tényleg kell nekünk ennyi infó?

Régen, ha a haveromtól nem kaptam kölcsön egy jó kazettát, akkor ácsingózhattam érte a következő lengyelpiacig, most meg ráírok a zenekarra, akik olyan kedvesek, de komolyan, hogy elküldik nekem a dedikált cédét, ráadásul ingyen. De akkor már kéne a másik is és a harmadik, mert miért ne, és olyan emberekkel levelezek, akikkel eddig szóba állni se mertem volna és ez csodálatos, mégis úgy érzem, hogy ettől a sok ingertől egyszerűen képtelen vagyok lenyugodni, ellazulni, magamba, magunkra figyelni. Pedig tényleg próbálom tudatosan használni a netet és a közösségi oldalakat, de sok. 100 ismerős is sok. Az arcomba tolt hirdetések: sok. Mások élete, amire nem vágyom, hogy megismerjem: sok. Az önkéntelen összehasonlítás. A lájkkényszer, a köszöntsd fel, a legyél jó fej. A legyen véleményed. Sok, sok, sok. SOKK. Szóval eltűnök, erős leszek és leküzdöm az ingerenciámat, hogy fellépjek, legalább a hétvégén. Igyekszem magamra és a családomra figyelni. Lecsendesíteni és lecsupaszítani a vágyakat.

Gondolkodólány írásagond