Te se tudsz parkolni, mi?

Viszonylag nyugodt ember vagyok és kevés dolog üti ki nálam a biztosítékot, de ma sikerült dühöngve hazaérnem.

Történt, hogy a szupermarketben történ bevásárlás után még eszembe jutott, hogy kellene egy kis zöldség is, így hazafelé az egyébként is kisváros külvárosi városrészének boltja előtt találtam egy parkolóhelyet, ahová éppen csak hogy befértem. De én, mint a kígyó, óvatosan ki tudtam mászni, a szomszéd autó vezető oldalán meg még volt bőven másfél méteres hely, igazából ő nem állt meg korrekten, így gyorsan beugrottam egy jégsalátáért és egy csomó zöldhagymáért. Összesen max. 10 percet tölthettem az üzletben.

Az autóm felé menet megszólított egy anyuka, aki a karjában egy kb. 2 éves gyermeket tartott. Megkérdezte hogy enyém-e az autó és hogy tudtam belőle kiszállni? Mondtam neki, hogy óvatosan és mindjárt meg is mutatom. Erre ő elkezdte, hogy már fél órája vár, mert nem tudta berakni a gyereket a gyerekülésbe, nem láttam? Mondtam neki: nem, nem nézegetek be mások autójába, egyébként is sötétítő fólia van rajta. Közben még megjegyezte, hogy lefényképezte a rendszámomat , ha valami kár keletkezett volna az autójában. Na, akkor már kezdett felmenni bennem a pumpa.

– Miről beszél? – mondtam neki és mutattam, hogy milyen óvatosan nyitottam ki az ajtót és hogy képes voltam úgy kiszállni, hogy semmi sérülés nem történt. Erre megjegyezte, hogy hozzáértem az autóhoz.

– Mi ért hozzá?
– Hát a bőre.

A bőröm, úr isten! Hát ilyen a mesében nincs! De ekkora már olyan ideges lettem, hogy jó, akkor én is lefényképezem az autóját, nehogy utólag kenjen valamit rám. Anyuka közben meg csak azt mondogatta, hogy menjek már el.

– Mi van? Bocsánat, egyébként ezzel kezdtem a beszélgetést és már itt sem lennék, ha nem kötözködne. Ön állt meg rosszul, ez egy nyilvános parkoló, ne hogy már Ön mondja meg nekem, mikor menjek el! – ordítottam már dühöngve.

Utólag most már nem hajtanék el, hanem leülnék megnyugodni és próbálkozzon meg anyuka betuszkolni gyereket az autóba. Egyébként meg simán be tudta volna rakni a másik oldalról.

Magam is három gyermeket szültem, neveltem fel, közülük a legkisebb autista. Soha nem követelőztem, hivatkoztam rájuk és vártam el, hogy tekintettel legyenek rám. Én vállaltam őket és természetesen minden segítségnek örültem, de nem tartottam előjognak, hogy vannak. Próbáltam mindent magam megoldani, max. segítséget kérni. De nem így és nem ilyen stílusban.

Pedig ért elég megaláztatás. Külön regényt írhatnék arról, hogy néznek ki bevásárlóközpontból, gyógyszertárból, vagy úgy általában bárhol az autizmusból eredő fura megjelenésünk miatt. De sehol nem jelzem, hogy ez rosszul esik, vagy hogy más viselkedést várnék el. Persze, vannak helyzetek, amikor erre – hosszútávon – szükség van. De azokkal, akikkel kb. egyszer találkozok az életben, nem tartom szükségesnek beavatni a problémámba. Mert ez nem az ő problémájuk és sem a hely, sem az idő nem alkalmas a magyarázkodásra.

Ellenben, ahogy öregszem egyre inkább azt érzem, hogy türelmesebbeknek kell lennünk egymással. A legtöbb konfliktus is ebből származik, meg abból, hogy azt hisszük, hogy bizonyos dolgokat azért követnek el ellenünk, mert az emberek gonoszak és önzők.

Nem, a legtöbb ember jó szándékú, csak éppen mindenki kerülhet olyan helyzetbe, életszakaszba, hangulatba, amiben nem jól reagál. Bevallom, most én sem reagáltam jól, de nem is direkt úgy álltam meg, hogy valakinek is problémát okozzak.

Anyuka viselkedését azonban nem tudom megérteni, mert hogy max. 5 percet kellett várnia és az autójában sem keletkezett semmiféle kár, az biztos. Remélem, a harmadik gyerek után és néhány évtized múlva ő is türelmesebb lesz.

Kék Nő

Többgyerekes anyaként nem bezárkóztam, nem vesztem el a munka-család-háztartás háromszögében. Inkább kinyíltam tőle, elhagytam a szélsőséges gondolkodásomat és keresem az arany középutat. Hiszek a kapcsolatokban, a közösségben, az emberi jóságban.

Nincs még hozzászólás

Hozzászólások letiltva