Tényleg törölt? Meg nem ír vissza?

Elment a net, szolgáltatói hiba miatt. A mobilról és a tabletről meg lefogyott. Ott álltunk majdnem egy teljes hétig net nélkül. Ilyenkor mind ki vagyunk borulva és rá vagyunk kényszerítve, hogy megnézzük a híradót, bekapcsoljuk a TV-t úgy egyáltalán, senkiről nem tudunk semmit egy darabig, egyszóval információ éhség és elvonási tünetek az eredmény.

Sem egy jó vicces mém vagy egy pszichológia témájú cikk nem tud szembejönni, nem lehet sorozatot kedvünkre nézni sem és ráadásképp még a telefonszámlánk is megugrik (mindenkinek szólni, hogy NINCS netünk…)! De nehogy azt higgyük, hogy az emberek, itt és most a 21. században olyan könnyen elfogadják, hogy egy kicsit most nem leszel elérhető!

“Mi az, hogy NINCS net? És MIÉRT? És MIKOR LESZ?”

Hiába a (szőnyeg alatt kúszó) magyarázkodás, miért nem válaszoltunk AZONNAL egy messenger üzenetre, mi az, hogy nem láttuk az e-mailt, amit küldtek, hogy hogy nem szóltunk hozzá egy általunk kezdeményezett témához… A reakció akkor is szummázva: morgás, anyázás, sértődés, lehet ragozni! Sőt, tovább megyek, ha (akár) rajtad kívül álló ok miatt nem vagy elérhető, bukhatsz emiatt állástól megbízástól kezdve bizalmat, jóindulatot vagy körültekintő döntést is akár.

Miért lett elvárás a mai világban, hogy

  • reggel úgy kezdjek a wc-n ülve, hogy az éjjeli lájkokat nyugtáznom kell, és este úgy kell lefeküdjek, hogy biztosan elolvastam minden fontos csoport tag bejegyzését („De hát kiposztoltam, mert UNTAM, hogy nem tudják fejben tartani az új háziorvos rendelési idejét!”)
  • egész álló nap hallgathatom annak a kurv& messengernek pittyegését, mert az INGYEN van (ja, persze, mondjuk úgy, benne van az így is úgy is kifizetett csomagban)
  • ha nem vagyok elérhető MERT DOLGOZOM, akkor még azért húszszor megpróbálja az illető („Aggódtam, csak nem történt veled valami?”)
  • vasárnap este fél kilenckor még fél órás telefonos megbeszélést kell tartanom a főnökömmel, mert máskor Ő NEM ÉR RÁ
  • le vagyok teremtve, ha nem veszem fel azonnal a bunkófont, mert harmadik csörgés után már a hívó fél mérgében megszakítja a hívást (esélyem sincs egyik szobából a másokba eljutva felkapni addigra) és mikor visszahívom, szemrehányó hangon közli, már megoldotta, de amúgy HOGY VAGYOK? (faszán, hisz te kerestél, de az én kontómra várod a beszámolót az életemről…. Tehát a válasz: SOHA JOBBAN!)
  • ha kihagyok egy hetet például az e-mailjem ellenőrzésében, a száztizenöt olvasatlan közt van sok „csak ma, csak most, csak neked” ajánlat, barátnői beszámoló, vagyis, beszámoltató, megérthetem, így UTÓLAG, miért volt rossz a hetem (a Mars meg a Neptunusz: „MI SZÓLTUNK”), átfutva a lényegesek után pedig egy semmitmondó tárgyas üzenetből kiderül, ne szervezzek holnapra programot, mert reggel 8-tól délután 5-ig fog megérkezni a csomagom
  •  És így tovább, hosszú a lista, őszülök.

Szűkíteném a kört akkor a Facebook-ra, ha már. 2009-ben, mikor elérhető lett Magyarországon is, pont egy IT cégnél dolgoztam. Munkámból fakadóan ültem napi 8-9 órát a számítógép előtt és voltak szünetek, holtjáratok, a délelőtti műszak csöndes volt (az időeltolódás miatt délután érkezett a munka nagy része), tehát feliratkoztam. Hatalmas öröm volt akkoriban megtalálni a 10 évvel ezelőtt szem elől vesztett barátokat, ismerősöket, és remek móka volt az irodatársak közt is ott viccelődni, szervezkedni, aktívkodni.

Ahogy telt múlt az idő, duzzadt az ismerősök száma, innen onnan amonnan, valamint a lájkolt oldalak is elkezdtek munkálkodni. Ott találtam magam, hogy a több mint 300 ismerős és a kb. ugyanennyi lájkolt oldal megosztásai „rákényszerítettek”, hogy óránként becsekkoljak. Divat lett a másik oldalára kéretlen posztokat, fotókat, undok megjegyzéseket tenni, mert, mert… Mert. (Ha nem vettem észre időben pl. ezt, akkor minden ismerősöm olvashatta rólam a kéretlen véleményt, hiába töröltem később). Komoly sértődések fakadtak abból is, ha valaki törölt valakit!

Nem egy szünetet tartottam, nem egyszer töröltem ki magam vagy váltottam át másik névre, mert egyszerűen kezelhetetlen volt már… Úgy vettem észre, körkörös a függőségem a Facebook-tól: most ismét ott tartok, hogy minimálisra redukáltam az ismerősök számát és még így is úgy érzem, túl sokan vannak…

De most komolyan, kell az nekem, hogy:

  • lássam a régi baráti körömet egymást virtuálisan nyalni-falni, engem kihagyva, néha megszánva egy egy lájkkal vagy tőlem lopva ötletet egy témához? Törlés.
  • az én fotóm alá trollkodjon valaki, aki az utcán nem ismer meg, de a neten közvetlenkedni akar? Törlés.
  • szomorkodjak, mert „ezek a rohadt migráncsok” keresztre feszítettek egy macskát esetleg ugorjak kocsiba, hogy ha (ez a jobbik) valaki gondatlanságból elvesztette az ölebét? Törlés.
  • fasiszta, náci, ősmagyarságot hirdető emberek azt higgyék, tolerálom az ezzel kapcsolatos véleményüket és hallgatólagosan egyetértek velük, csak mert ismerősök? Törlés.
  • az ismerősöm legyen az, aki nyilvános profilt vezet? Minek? Ebben ÉN hol vagyok? Mindenkinek az orrá alá dugja, ergo részemről érdektelen. Törlés.

Felüdülés mindezek mellett a munkám, amikor élő szóban, szemtől szembe kommunikálunk egymással: látjuk a mimikát és halljuk a hangsúlyokat, sokkal kevesebb a félreértés és sokkal gyorsabb a megértés, köztünk marad a sok jó visszajelzés mellett az esetleges rossz is, nem kell pötyögni és nem folyik ki a szemem a nap végére.

Ebben a felgyorsult világban, ahol pont az idő és energia spórolás kellene a célja legyen ezeknek az eszközöknek, vagyunk olyan idióták, hogy ne tudjuk ésszerűen a magunk előnyére fordítani ezeket a vívmányokat. Megszűnt létezni a holtidő és a privát szféra, kibújt az emberekből a türelmetlenség és az azonnaliság, a követelőzés és a másokon való nyilvános csámcsogás pedig átvette az uralmat az önzetlenségtől és a diszkréciótól.

Hülyének nézzük, aki nincs fönt Facebookon, vagy éppen kimarad önszántából a net világából, mondván, Ő nem is létezik… Ugyanúgy, mint ha nincs fotó az önéletrajzodhoz csatolva: landolhatsz a kukában!

Nicole Arbour egyik posztja álljon itt végszóul, az Internetről: „Ha a valóságban NEM mondanád, NE tedd a neten se! Ugyanolyan hülyén hangzik.”


Nálunk nem kell újságírónak lenned, ha vannak gondolataid, amiket megosztanál másokkal. Írj, vedd fel velünk a kapcsolatotMinden vélemény, gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.