Majd’ két évtizednyi „múlttal” rendelkezem tetoválás terén. Ez a korszak zárult le: szép volt, jó volt, köszönöm, ENNYI! Igaz, nem akármilyen véget szánt kettőnk kapcsolatának a sors, illetve az én azon döntéseim, amik a lehetőségekkel találkoztak… Ha kilépő, akkor legyen hatásos és örökre belém égett (jelen esetben belém varrt) emléke. Azt gondolom legalább ennyi időre előre is szól.
Az utolsó darabom tényleg méltó arra, hogy vele együtt mondjak búcsút a további testfirkának. De kezdem a kalandot valahol a hátsó harmaddal: egy nagyon kedves, fiatal, ám munkájára igényes lányt ajánlottak nekem itt a környéken, mikor kitaláltam, hogy megint olyan alkalom van, amire az én „válaszom” egy minta. Ez akkor még amolyan imádság, sóhaj, fohász volt számomra, egy apró kis szöveg, amit annyira fontosnak kezdtem el tartani, hogy kerestem a megfelelő embert, aki rám tenné.
A kozmetikusnál kapott kupon egy közeli városka központjában található vidám színekkel kifestett ki szalonba vezetett… A mintámat én fogalmaztam meg (na jó, nem én vagyok a kitalálója, annyira nem tartom „nagyra” a fogalmazási képességemet és instant bölcsességeket sem lökök csuklóból), tehát én fogalmaztam „át” valamint szerkesztettem meg itthon. Kaptam időpontot, otthagytam az előleget, majd a mintát teljes megelégedettségemre meg is kaptam. Körülbelül egy másfél órás, tehát aprócskának mondható, munka volt, ám az idő pillanatok alatt elszállt, összehangolódtunk, és nem dobtam ki a kupont tanácsára…
Igaza lett! Rá pár hónappal később, megint történt valami, aminek hatására bújtam a Pinterest-et megfelelő motívumért! Mikor megtaláltam, ugyanez volt a menetrend: kupon, minta átbeszélése és szerkesztése, időpont, végül maga a munka. Ismét minden olajozottan ment, kávé csevej, csöndes zümmögés a szalon elbarikádozott csücskében, ismét elégedettség minden fél részéről!
Ekkora már feliratkoztam a Facebook oldalára. Úgy voltam vele, követem, sőt, ajánlottam is őt nem egy embernek! Így kavarodtam el az utolsó mindent elsöprő és megváltoztató lezárásig! Ugyanis szembejött, hogy szívesen vállalna akvarell mintákat, szintén kedvezményesen…. Nagyon szeretem ezt a műfajt és belelapoztam a képekbe, ezzel a lendülettel szerelemre ébredve egy meseszép cseresznyevirág ágra! Gondolkodtam, gondolkodtam, kéne, nem kéne, végül óvatosan rákérdeztem és ott találtam magam egy téli délelőttön a szerelmemmel a hátamra rajzolva!
Nos, MOST semmi nem úgy ment, mint eddig! Az ok mindkettőnkben volt, nem tudtam és tudok azóta sem másra mutogatni, ha a felelősséget nézem. Nem csak azért, mert én is, mint mindenki aláírtam a nyilatkozatot, hogy saját felelősségemre történik a tetoválás, hanem mert voltam akkora állat, barom, illúziókergető Pinterest és Instagram fotó-lájkoló, hogy ezen alkalommal bizony ez a minta, nos, hogy mondjam, nem apró… Konkrétan az egész hátamat végig öleli. Olyan gyönyörű volt a rajzon, mint egy álom (és nem, nem halálfej vagy Jézus és Szűz Mária, sem horogkereszt, az isten szerelmére Katie A, CSAK egy VIRÁG!) csak éppenséggel megdöntöttem a rekordot.
6 kibeb.szott órán át tartott a munka! És nem, nem lehetett abbahagyni, mert ez az egy napom volt szabad azon a héten nekem is, neki is. Ha abbahagyjuk, akkor meg kellett volna várni, míg a már felkerült minta meggyógyul, utána lehetett volna folytatni – ez pedig minimum két hét és újabb x idő. Mikor felkerült csak maga a körvonal, azt az információt kaptam, hogy tényleg max. 4 óra, sok a satír, az gyorsan megy… Hittem, a Lány is hitt, majd szembesültünk, hogy hm, nem, gyanús hogy nem… Makacskodtam én is, ő is! Én, hogy ha már belevágtam, végig is fogom csinálni, ő ugyanígy, tehát folyamatos volt a berregés másfél órán át, tíz perc kávészünet, majd újra, és újra, és újra.
Közben beszélgettünk, rádiót hallgattunk, megettem a tálra kitett olvadó rágók felét, neteztem, nyavalyogtam, panaszkodtam, egyre dühösebben és egyre jobban kínomban.
Aztán mikor elengedték a macska farkát és megnéztem, milyen gyereket is hoztam a világra megint (mert annyi ideig tartott és kábé annyira is fájt), kikerekedtek a szemeim és egy szó sem jött ki a torkomon. A Lány annyit mondott: kész, és hogy ő élvezte! Egy szó nélkül tettem ki a pénzt az asztalra és a kabátot táskát felkapva még hallottam, hogyan ápoljam majd, de azzal a lendülettel fordultam ki a szalonból. Talán annak a foszlánya még utolért, hogy majd gyere vissza, ha begyógyult, látni akarom!
Kit érdekel, hogy én aztán mennyire kemény csaj vagyok meg eddig még soha senki nem bírta és milyen fantasztikus is lett, majd meglátom, ha meggyógyult, én csak azt tudtam, hogy most hazamegyek és elsírom magam az anyukámnak. Hogy én mekkora bolond hülye idióta picsa vagyok hogy egy ekkora virággal (!) tönkretettem a hátam egy életre. Mikor hazaértem és anyu megölelt, felszisszentem, zörgött a fólia, és fordítva történt a dolog: ő sírta el magát. Hogy hogy öleljen meg, hogy ne fájjon, mikor hagyom abba végre, mennyi kell még, hogy elég legyen, törölgette a szemét Ő (helyettem), míg én álltam megszeppenve és újra hat évesnek érezvén magam, hogy én aztán nem vagyok felnőtt, csak egy ráncos szemű oktondi óvodás…
Eltelt már egy kis idő, de még mindig magas nyakúban járok. A fóliázásnak vége, a kenegetésnek vége, és már nem nézegetem a hátam a tükörben, egyelőre látni se bírom. TUDOM, hogy előbb utóbb lekerül a pulcsi, trikó, garbó, és a sötét kis titkom napvilágra kerül…
Nem engedtem, még név nélkül sem, hogy a hátamról fotó felkerüljön a Lány referencia munkái közé, és nem azért mert őt hibáztatom, hanem hosszú idő óta most rettenetesen szégyellem magam… Nem akarom, hogy ezt bárki lájkolja, nem akarok róla sem beszélni többet, nemhogy művelni valaha még egyszer az életben!
Most már OTT VAN, szépen lassan ez a virág is elfogadásra kerül, ahogy a nagy orrom, az X lában, a szétszakadt hasizmaim vagy éppen a császármetszésem hege, de hogy mikor, nem tudom. Most először bizonytalan vagyok, hogy tényleg megőrültem-e, hogy önként billogoztattam meg magam, vagy pedig csak egyszerűen tetoválás fetisiszta és örök elrettentő példa lettem, ami végigkíséri majd nem csak az én, de utódom életét is majd…
Bízom benne, hogy túllendülök majd a holtponton, újra természetes lesz a trikó és a kivágott felső, valamint nyugtatgatom magam, hogy legalább nekem nem kell majd halálomig bámulnom a saját hülyeségem és a kis hang fog győzni (egy virág, ennyi az egész).
Ennyi. A happy end meg vagy kopogtat majd, vagy nem, ez nem valami lányregény – még ha rózsaszín is…
Sorozatunk többi részét pro és kontra itt olvashattátok.
Te is ezen a véleményen vagy? Esetleg mást gondolsz róla? Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.
Minden gondolat számít. A Tied is!
Arlette
