Többé nem leszek már bábu én!

-Hova akarsz eljutni?

-Eljutni? Hova kellene?

-Kérdem akkor másként! Mi a cél az életedben, ahova el akarsz jutni?

-Nincs cél… az út a fontos! A tapasztalás!

Nincs cél kitűzve, csak járom az utam. Nem gondolom, hogy el kell jutnom valahova! Ha holnap jobb vagyok, mint tegnap voltam, ha holnap többet érzek, értek a világból, magamból, mint tegnap és közben gyönyörködöm, akkor már jó! Akkor már megint többek lettünk, a világ is és én is!

Miért gondoljuk, hogy valahova el KELL jutni, és ki határozza meg, hogy hova, és ki azt, hogy mikorra? Sietünk elérni a „célt” és közben nem éljük az életünket, nem éljük a jelent! Nem érünk rá örülni a pillanatnak, nem érünk rá egyáltalán örülni, hiszen mindig sürget belülről valami, hogy igyekezzünk, haladjunk, hogy elérjük a „célt”!

-Nem kell cél? Ha nincsenek célok, akkor minek élünk, honnan tudjuk, merre haladjunk?

-Befelé! De ebben nem köt az idő, nincs miért rohannom! Semmire nincs szükség csak a belső nyugalomra, arra, hogy béke legyen bennem, ehhez pedig alapvetően nem kell senki és semmi, csak ÉN! Minden rajtam múlik, minden az én felelősségem!

Ezt csodás tudni! Felszabadít. Gondold végig! Vállalod a felelősséget önmagadért, a saját életedért, a döntéseidért és meghagyod másoknak a saját felelősségük vállalásának jogát és lehetőségét. Elfogadom a magam és a mások döntéseit! Ha „jól”, ha „rosszul” döntök, vagy dönt a másik, szinte mindegy, mert mind, mind egy út, és mind tanít valamit… magamról, a világról… az én világomról!

Mi kell még? Ez a valódi szabadság! Ezzel eltűnik a félelem, mely abból fakad, hogy irányítani akarunk. Kontrollálni, a magunk alkotta „cél” érdekében, mindent és mindenkit.
Felmerült egy beszélgetésben, hogy mi van, ha a gyermeked távoli, szerinted veszélyes, vidékre vágyik és ezt meg kellene valahogy akadályozni, mert, te félted.

Ezek a mi félelmeink, benne a felfedezés vágya ég. Van jogom a saját félelmeim miatt korlátozni az ő szabadságát? Elvehetem tőle a saját felelősségének vállalásának jogát? Akihez érzelmileg közel állok, arra más szabályokat vonatkoztathatok?

NEM! Ezek csak az én érzelmeim megnyilvánulásai, a saját félelmeim! A Mi szüleinknek is megvoltak a maguk félelmei, melyeket kivetítettek ránk! S Mi fuldokoltunk tőlük és nem értettük! A mi gyermekeink sem értik és fuldokolnak tőlünk… a mi szüleink is úgy érezték, hogy a lehető legjobbat akarják nekünk! Azt a jót, amit ők gondoltak jónak!

Mi ugyan ezt akarjuk tenni a gyerekeinkkel és másokkal?

( A címsor az Elisabeth musicalból a Hogyha kell egy tánc dala)

Kosári Móni írása 

Vendég Írók

Itt azoknak a nőknek az írásait olvashatjátok, akik rövidebb ideig, esetleg egy-egy írás erejéig csatlakoztak hozzánk.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.