A szerzők négy napig nem tudom, merre járnak, a magazin pihenőnapokat tart, töltődik. Én nem tudom megtenni ugyanezt. Az elmúlt hetek mellműtétről, mellrákról szóló cikkein jár az agyam. Ezek a kommentek zakatolnak benne:
“Lehet olyan formát, méretet is lehet kérni amiről nem ordít, hogy nem igazi.Hadd legyen ez már mindenkinek saját döntése, hogy mit csinál a saját testével és pénzével. Én egyetlen dolgot bántam meg a mellműtétemmel kapcsolatban – hogy nem 15 évvel korábban csináltattam.”
” Nem vagyunk egyformák! Akinek nagy van kicsit szeretne akinek kicsi az nagyobbat. Mindenkinek egyéni joga eldönteni h.él e az adott lehetőséggel avagy sem! De kéremszépen ezért ugyanmár ne ítéljünk el senkit sem!”
” “Gyerekes szutyok”? Büdös bunkó!”
Valószínűleg elvetettük a sulykot. De mégis, ennyire hogy mehetett félre az üzenete? Az ÉRTED HARAGSZOM” elve.
Nem az volt a kérdés, hogy azok a kifejezések, amiket használunk bántóak-e. Nem lehet más módon áttörni már az érzékelési küszöböt. Ha kevésbé durva a megfogalmazás, akkor a tartalom lepereg mindenkiről. Vagy el sem olvassák. Ha választani kell, miképp lehet a mondanivalót eljuttatni az olvasóközönséghez, akkor ezt kell választanunk. A színes képek, egysoros életbölcsességek és óriásplakát méretű szinte csak túlvilági boldogságot nem ígérő plasztikcici hirdetések között nincs más kitörési lehetőségünk, mint a szavak ereje.
De nem és nem. Nem ellenetek irányul!
Miközben a tányérjából esztek a média ostoba nőképének, szétszabatjátok a testeteket egy reménytelen álomért, amit ígérnek Nektek azt hiszitek, mi vagyunk a főellenség. Akik csúnya szavakat használunk és kérdőjeleket merünk tenni egy mellműtét távlati hasznossága mellé. Ha azt írjuk, merjük vállalni, igen, lehet annak a másfél milliónak később égető hiánya, akkor ezzel szerintetek megkérdőjelezzük a döntésetek értelmességét. Ismerve a mai magyar egészségügyet, ahol lassan minden fizetőssé válik és 70 éves korig is dolgozhatunk majd, nem gondolom, hogy ez a felvetés ördögtől való lenne.
Élj a mának? Egyszer vagy fiatal?
igen ,ez is egy érv. S épp ez a fiatalság nem hozható vissza semmilyen toldás-foldással, plasztikai műtéttel. A betegesen kergetett illúziója, az igen. Nézzük meg ezeknek a természetes méretet is lehet választani és formát lányoknak, nőknek a mellműtét utáni képeit. Remek alkalom a Facebookon csemegézgetni. Alig találni olyat, akinek utána képein nem köldökéig kivágott felsők feszülnek a testén, akiknek nem ordít messziről a műanyag. S ezek a lányok, akik kés alá feküdtek nem értik később, miért nem olyan álomszerű még mindig az életük ,mint ahogy a ki nem mondott ígéretekben volt a reklámokban. Hogy miért nem kerültek közelebb a fix partnerükhöz, miért nem lángol az, ami előtte sem lángolt. A társkapcsolatot keresők pedig nem értik, heti több órányi erőlködésszagú zsírégetés és paleo diéta után miért csak a pénztárcájuk lett vékonyabb, s miért csak alkalmi férfi partnerek jelentkeznek még mindig. Akik később férfi társaságban ezeket a nőket a “megbasztam egy görényt” és “gyerekes szutyok” jelzőkkel illetik. Miközben az áru kint van a polcon, még ki is lehet próbálni. Pedig már annyira modern, cosmo gondolkodású csajok vagyunk, hogy nyitottak vagyunk bármire.
Elítélni bárkit?
Nem. Legkevésbé sem. Mérhetetlen szomorúság tölt el, látva ezeket a lányokat. Azt érzem, valami menthetetlenül félrecsúszott. Miközben gyerek egyre kevesebb születik, egyre több érzelmileg teljesen meggyötört nőt látok magam körül, tökéletes vonalúra tetovált szemöldökkel, szép keblekkel és hibátlan facebook profilokkal. Annyira diszharmonikus és álságos az egész, hogy sírni volna kedvem tőle.
Nem tudom, mi történt. Nem tudom, ki a felelős érte. Túl jó az életünk? Túl könnyű? Kellene a hajnali kelés a faluban és napnyugtáig robot, hogy helyre billenjen az agyunk és a fontossági sorrend? Esetleg egy háború…? Kellene, hogy gyakrabban veszítsük el szeretteinket bombatámadásban vagy járványban ahhoz, hogy észrevegyük mi az, ami igazán ér valamit?
Drága nagymamám, világháborút és 56-ot is megélt az ölében üldögélő kebleivel olyan békét, nyugalmat és …. valami mérhetetlen időtlenséget sugároz, amihez bújnék, jusson belőle nekem is. Nem a diós kiflijei, nem a finom főztjei miatt. Amennyire én emlékszem rá 40 éves kora után épp ilyen szép, ősz hajú nagymama volt. Akkor, amikor mi vérre menő küzdelmet folytatunk az botox töltetű állásunkért, a gravitáló cicijeinkkel és az elcseszett párkapcsolatainkkal. A meg nem született gyerekeinken és a természeten próbálunk még erőszakot venni, nekifutunk a lombiknak és bárminek, amivel dacolhatunk az idővel.
Közben azok az emberek ,akiknek sikerült békét kötni az elmúlással, a veszteségekkel, bölcsen és elnéző mosollyal a szájuk sarkában nézik vergődéseinket.
Én nem vagyok ennyire elfogadó. Nem tudom megérteni, nők tömegei miért dőlnek be ennek az ostoba manipulációnak, s áldozzák fel testüket a lelkükkel együtt egy elérhetetlen idea oltárán.
Ebben a nőbutító műfajban vannak számomra rosszabbak is, mint a plasztikai sebészek. Ők azok, akik a ráérsz szülni vonalat erősítik, a karriert domborítják a szerencsétlen jól csengő pozícióval megvezetett nőknek. Akik azt mondják, érdemes a nőknek a siker vagy a kiteljesedés érdekében halasztaniuk a gyerekvállalást.
Miközben tudjuk, hogy karrier csak nagyon szűk női réteg számára elérhető itthon. A többi pedig csak csillámporral vakítás. Ahol a vége tervezettnél kevesebb gyerek, a lekésett vagy a megszületett és sérült.
S, mielőtt azt gondoljátok olyan(ok) írja(k) a cikkeket, akiknek vagy minden tökéletesen sínen van vagy olyanok, akik valami érthetetlen genetikai mutáció folytán mentesen a befolyásolhatóságtól, tévedtek! Ugyanúgy megnézem a ráncokat a szemem sarkában, ugyanúgy látom a különbséget a húsz évvel ezelőtti képek és a mostaniak között. Látom a testen a nyomait az évtizedes múlt tévedéseink, történéseinek. S nem, nem érzem, hogy boldog mosollyal tudna eltölteni a szétvált hasizmom és a csíkos bőröm ( mert hisz anyának lenni, szent meg magasztos meg a f..om). A műtéti hegek sem okoznak extázist. Maximum tudomásul vettem a létezésüket. Azt is, ha nem akarok megbolondulni, le kell állnom az összehasonlítással, a ki mire jutott és miért arra, az én ennél többet/ szebbet / jobbat érdemeltem volna gondolattal.
Szeretném azt hinni, remélni, Arlette nem ígér Nektek könnyen bejárható utat, nem ad instant bevehető megoldásokat a tévesen választott életutakra ( amikről még azt sem tudjuk, valóban tévesek voltak-e vagy a legjobb volt a rosszak közül). Döntéseket hozunk, ezekkel kell együtt élnünk.
Egy biztos: a magazin ÉRTETEK is íródik. S persze, önmagunkért. Nem leszünk az írásainkból se gazdagok, se híresek, nem fogjuk a felületeinket eladni az ördögnek és a marketing szakembereinek. Szeretnénk egy helyet, ahol a csúnya beszéd, az őszinteség nem azt jelentené, hogy ellenetek írunk.
Hanem azt, hogy ÉRTETEK.
Barátsággal. Arlette
(Apropót ez a cikk adta, illetve a korábbi itt.)
Kedvencem, hallgassátok meg, Elisabethből Dolhai Attila Rudolfként.
Az a döbbenet hogy nem érted mi a baj a cikkeddel….esküszöm azért olvastam el innen még párat, mert annyira szar volt – értsd: nyomasztó sarkos, egyoldalú, bántó, korlátolt- hogy nem hittem el, hogy ezt így itt bárki vállalja. Az implantátumtól még senki nem lett jó nő. Az egy minőség, vagy van vagy nincs. Ahogy attól se vagy csodálatos, ha hagyod, hogy köldökig lógjanak a melleid. Ez az egész megközelítés szánalmas…ha csak ennyire megy…szerintem inkább írj naplót.
Kedves Szonja. Ez napló. Barátsággal. A.
Jelzem, nem volt mellműtétem. Ugyanakkor több olyan ismerősöm is van, aki elvégeztette a műtétet, és sokkal derűsebb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb emberek lettek. Volt, aki addig strandolni, nyaralni sem ment soha, annyira zavarta a testalkata. Volt, aki addig is stabil párkapcsolattal rendelkezett, nem a párja unszolására, hanem azért ment a műtétre, hogy ő jobban érezze magát a bőrében. Volt, akit annyira zavart ez a hiányossága, hogy eleve nem adott esélyt arra, hogy bárkivel közelebbi kapcsolatba kerüljön. Én sem hiszem azt, hogy magától a megműtött melltől egy nőnek hirtelen kiegyensúlyozott párkapcsolata lesz, de attól lehet jobb a viszony a párjával, hogy jobban érzi magát, hogy nem görcsös, gátlásos, nem feszélyezetten néz bele a ruhaválasztásnál a tükörbe. Lehet ezt a médiára, társadalmi környezetre fogni, de az idő kerekét visszaforgatni nem lehet. Attól senki nem fogja magát kiegyensúlyozottabbnak érezni, hogy azt ismételgetjük neki: jobban kellene érezned magad. Lehet visszasírni azt, régen mi volt, de én nemigen hiszek abban a régi felhőtlen önelfogadásban, nyugodtabb életben, amiről az író ír. Sokkal szűkebb keretek között, szorosabb társadalmi szabályrendszerben éltek az emberek, amit én ma már börtönnek éreznék. Ráadásul az akkor élők épp ezen a szabályrendszeren igyekeztek változtatni, nyilván nem véletlenül.Hogy valamikor hiányzik-e majd az a pénz? Lehet. De ezen az alapon nem mennénk nyaralni, színházba, szórakozni; nem vennénk egy jobb autót, ruhát, drágább joghurtot,könyveket, stb., egész életünk csak a pénz sugorgatásából állhatna.
Karrier. Én mindig csodálkoztam azon, hogy valaki egyetlen értelmes célt, értéket lát az életben: a gyermekvállalást. A “karrier”, vagy inkább nevezzük értékteremtő munkának nem egy öncélú valami. Valakinek gyógyítani, tanítani kell, fel kell építeni a házakat, szép dolgokat kell teremtenie, működtetni kell a társadalmat, stb. Egyszóval dolgoznia kell, adott esetben idegen emberek érdekében. Ha én hosszú ideig vágytam valamivé lenni, tanultam érte, látom, hogy azzal a tevékenységgel milyen értékeket hozok létre, akkor persze hogy mérlegelem, mikor kezdjek bele a családalapításba.
Így én is nyugodtan mondhatnám a cikk írójának: érted haragszom. De az is lehet, hogy nem muszáj azt gondolni: nálam van az egyedüli igazság kulcsa, én vagyok az, aki kioktathatok másokat, hogyan éljék az életüket.
Kedves Anna
Várjuk írásaid az érme másik oldaláról szívesen magazinunkba. Itt nem egy az igazság. Barátsággal. A.