Most már dühös vagyok azért, mert szeretlek. Ha nem szeretnélek, minden mindegy lenne. Akkor nem írnám most ezt a levelet. Nem értem, hogy legalább havonta egyszer miért nem fér az életünkbe, hogy 24 órát együtt legyünk? Csak mi, ketten?
Ez nem arról szól, hogy segítesz, hogy elhozol, hogy elviszel, hogy megfőzöd helyettem, mellettem az ebédet, hogy megbeszéljük a következő hét tennivalóit, hogy közben felveszed a telefont és mindenki mással udvariasan elbeszélgetsz.
Egy párkapcsolat két emberről szól, rólunk, így minden problémáért közösen vagyunk felelősek. A magam részéről most megpróbálom feltárni az okokat.
Hibás vagyok én is, hogy eddig nem mondtam, hagytam. Mert nem tudtam, hogy mi az, ami zavar. Sosem voltam követelőző, egoista, mindig igyekeztem alkalmazkodni, háttérbe helyezni saját magamat. Talán ez a baj. Igen, hogy hagytam… hogy a kapcsolatunk leépüljön, hogy eltávolodjunk, aztán egyszer csak annyira eltávolodunk, hogy már minden más fontosabb. Hajlamos is vagyok a két szélsőségre: vagy teljesen egyek vagyunk, vagy teljesen külön. Az arany középutat nem ismerem. A távolság elbizonytalanít, folytonos megerősítésre, kapcsolatra vágyom. És ha ezt nem kapom meg, akkor természetes, hogy fogékonyabb vagyok újabb ingerekre. És lehet utána vizsgálgatni, ki volt a hibás, hol volt az a pont, de akkor már késő. Mert van a helyzet, ahonnan már nagyon nehezen lehet visszajönni. Megértük ezt is ….
Nem tudom, mi okozza ezeket a hullámvölgyeket. Illetve tudom, ha az elmúlt hónapok eseményeit megvizsgálom, akkor a sok együtt töltött, minőségi idő hozott minket közelebb egymáshoz. Úgy látszik, az én szeretettankomat ezzel lehet feltölteni. Nekem már nem elég egy közös ebéd valamelyik gyorsétteremben. Ez a hétköznapok része.
Azt szeretném, hogy legalább havonta egyszer az együttlétünk egy különleges alkalom legyen, mint amikor még udvaroltál. Mert egy nő ettől nő, egy férfi ettől férfi. Hogy tudunk egymásra nőként és férfiként nézni. Ehhez kellenek a különleges, kiemelt pillanatok, amelyek mások, mint a mindennapok. Amikor nem szorít minket az idő, ideje és helye van a nyugalomnak, a hosszú beszélgetéseknek, a közösen elfogyasztott különleges ételeknek, italoknak. Amikor kinyitod előttem az ajtót és kihúzod nekem a széket, amikor az asztalon megfogod a kezem, amikor összemosolygunk a pincér kedvességén, vagy esetlenségén. Kellenek ezek a közös pillanatok, amik később közös emlékek képében erőt és reményt adnak a mindennapokban.
Talán nehezen érthető, hogy miért is fontos nekem. Nem tudom én sem, csak így érzem és ez a tapasztalatom. Hogy én így működöm, így tud jól működni a kapcsolatunk.
Mert a hétköznapok mennek: megszervezzük, elintézzük, elszállítjuk a gyerekeket, elmegyünk a szülői értekezletekre, bevisszük a papírt a gyűjtésre, feladjuk a csekkeket, elmegyünk boltba, megfőzzük, megesszük, elmosogatjuk és hulla fáradtan beesünk az ágyba. Nem hiszem, hogy ez a párkapcsolat. Ez a család, melynek a mi kapcsolatunkon kell alapulnia.
Sajnos a család működtetéséhez szükséges tennivalók elveszik az idő nagy részét, ezért is kell kitüntető figyelmet áldozni a kapcsolatra. Másként nem megy. Ez van.
Ha úgy érzed, Neked is szükséged lenne rá, írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat, érzés számít. A Tied is!
Arlette
