Végre, sógornő lettem!

A történetem valóságban megtörtént eseményeken alapul, ám ugyanolyan szubjektív és egyre általánosabb jelenség, mint a túloldal. A felismerhetőség elkerülése érdekében egyes tények nem kerülnek megemlítésre, egyes időpontok megváltoztatásra kerültek, ám a lényegen mindez nem változtat. No meg egy levélke nem is tud bemutatni egy évtizedet és nem is célja.

Elválasztanám a témát az „előtte” és az „utána” időszakról. Mármint, a papíron sógornővé válásom előtti és utáni időszakra.

Előtte

Testvérem két szerelmét jegyezte el. Úgy alakult, egyikből sem lett feleség. Nekem is volt hosszú kapcsolatom, de én sem lettem feleség. Mivel én sokkal előbb éltem külön, mint ő, ezért a tizenéveket elhagyva már nem a testvérem felügyelt engem, hanem én invitáltam szívesen őt bulizni, biztosítottam szállást, Balatoni hétvégét, kiszakítva néha a megszokott környezetéből. Utazásaim alkalmával mindig hoztam valami apró meglepetést és néha nyaggattam, mikor leszek már nagynéni. Persze nekem is mondogatták idősebb rokonok, hogy ugye megérik majd az esküvőmet?

Mikor a testvérem bemutatta az új barátnőjét, nos, leginkább kíváncsi voltam, de nem vettem komolyan hisz a másik kettővel is így indult… Kaptam a kis dobozos csokikat és próbáltam beszélgetni, megismerni, csak épp fenntartásokkal. Mikor testvérem kitalálta, hogy a messze élő barátnőjéhez könnyebb autóval eljutni, szívesen adtam bele kérésére (de azt nem gondoltam volna, hogy erőn fölül választ).

A gyors tempó meglepett, összeköltözés a távoli lány városkájában, és esküvő tervezése alig egy év alatt. Segítettem a meghívókkal, szerveztem a tortát, ott voltam az öltöny kiválasztásánál. Az esküvő testvéremre eső költségét a szüleim állták, másik felét a menyasszony, közben pedig az autóra adott összeg a megállapodás szerint részletekben teljesítve volt. Úgy éreztem, minden rendben a kettőnk testvéri kapcsolatában, ám magam is albérletben lakva nem tudtam többet segíteni.

Az első pofon akkor ért, mikor nem vihettem el a barátomat az esküvőre, mert testvérem mást szánt nekem és ragaszkodott hozzá hogy a kiszemeltje mellett üljek… Mikor a legdrágább cukrászatból megszerzett torta mellett már nem tudtam más ajándékot is adni, szégyelltem magam látván a tesóm arckifejezését, csalódottságát… Ennek 10 éve.

Utána

Máris jött az unokaöcsém, nagyon büszke voltam amellett, hogy meg is lepett az ismételt forma1-re emlékeztető sebesség. Voltam olyan fanatikus, hogy szüléskor beállítottam a kórházba egy üveg pezsgővel. Persze nem volt jó ötlet, de talán érezhető belőle, hogy mennyire izgatott voltam. Ha voltak is előtte kételyeim, elszállt mind. Hormonoktól és stressztől érzékeny sógornőm azonban egy nap váratlanul felhívott és üvöltözött a telefonban, hogy azért se válik el… Megjegyeztem, már gyereketek vannak, tényleg nem kéne és letettem. Nem szeretem, ha kiabálnak velem. Ennek 8 éve.

Anyukánknak édesapánk ekkor már megtiltotta, hogy annak a bizonyos autónak a havi részleteit tovább finanszírozza, ők már külön család, oldják meg. Ő így gondolta. Én annyit tudtam segíteni, hogy alkalmam volt őt a megfelelő embernek közvetíteni és így az immár családapa biztos hosszú távú bevételi forráshoz jutott. Annyi szívességet kértem, hogy amíg nem tudok mosógépet venni, kimosnám náluk a holmim. Nem tudtam, hogy ez is bajt okozhat… Feltételeztem, hogy továbbra is segítjük egymást.

De amikor én kerültem bajba… Ekkor, és csak ekkor, életében másodjára a tesóm segített költözni. Értesültem a vihargyorsasággal vállalt második gyermek érkezéséről. Eltűntem a szemek elől és egy kutyussal vigasztaltam magam a szülői házban, a kalamajkából való kimászás reményében… Jól esett volna a támogatás, bevallom, de jött az újabb unoka így ismét maradtam magamnak és kutyáztam.

Ekkor jött a második pofon: testvérem is kiabált velem, hogy aki a szülői házban rendezkedik be, az finanszírozza magát (az általa használt, évek óta üresen hagyott lakrészt „foglaltam el” ebben az időszakban). Valamint felháborodva hozzám vágta, hogy ő nem fogja végignézni, hogy a húgát felcsinálja valaki (szerettem volna gyereket már én is).

Megdöbbenve riposztoltam, miért, valakinek a húgát te is felcsináltad, kétszer is! Úgy éreztem, nekem nem lehet problémám vagy vágyam, mert akkor elvonom a rá fordított figyelmet és jön az agresszió válaszképp.

Lazult a kapcsolat, ahogy telt az idő, fentieknek is köszönhetően, már „sok” volt az én problémám neki, már nem mehettem át csak úgy, nem látott szívesen. A kislány megérkezett, ám a nagynéniségem esetében és előbbiek fényében már nem tudott igazán kiteljesedni. A lakásproblémájuk megoldódott újabb családi támogatással, míg én újra albérleteztem és húsz éves autóval jártam… Újabb segítség, csak neki és a családjának, kezdett már feltűnni, hogy valami nagyon nem stimmel….

A koronát az én gyermekem érkezése tett fel az egészre. Mire odaértem, már nem volt testvérem, nem volt unokaöcsém és unokahúgom sem sógornőm. Azóta sincs.

Nem tetszett, hogy már nekem lesz gyermekem, akivel a nagyszülők ugyanolyan szívesen foglalkoznak majd. Jött az újabb üvöltözés és kapcsolat megszakítás a szüleimmel, miszerint a meglévő unokáikat már nem is szeretik. Szülésem után én stresszeltem és voltam hormontúltengéses, ám az én érzelmeim, frusztrációm és gyászom nyílt kifejezése miatt zaklatással vádolt a sógornőm. Vagy abbahagyom, vagy beperel, közölte testvérem az utolsó nálunk tett látogatásánál. Ezen felül sógornőm beígért egy rendőrségi feljelentést, ha mégis szeretném őket meglátogatni. Nem csak én, mind megdöbbentünk, hogy már ügyvéden keresztül történik a kommunikáció a szüleim felé és az anyagiak megszerzése. Ennek 5 éve.

Innentől kezdve tényleg az én gyermekem került középpontba, hisz a többi unoka immár elérhetetlen volt…

És akkor rájöttem: akármit teszek is, én többé nem lehetek már „jó”. Az én esetemben még az is zavar másokat, hogy (anyagi támogatás helyett) erkölcsi és a lelki támogatást kaptam és kapok. Hozzátenném, ez sem az én döntésem, mármint, hogy ez a fajta támogatás csak nekem „jut”, hanem a testvéremé és a feleségéé azzal, hogy hátat fordítottak nekünk családostul. Már képeslapot sem küldhetek, mert azonnal jön a válasz, hogy elégetik…

Kedves Sógornők! Sok esetben nem a lánytestvér fúr, hanem bizony a fiútestvér követel magának mindent a háttérben, megtámogatva a magához és Hozzátok hasonló választott feleséggel. Középkori hagyomány ez, a fiúgyermek, a név és vérvonal örökítője, minden neki jár, a lánygyermek pedig nem lehet sem okos, sem szép. Ha szülni merészel a „földesúr” akarata és elképzelése ellenére, fiútestvére elfordul tőle örökre. Milyen húg az olyan, aki mer családot alapítani fittyet hányva a fiútestvér akaratának és kilép a háttérből? Nem az én tisztem eldönteni vagy megítélni. Van más oldal is, ennyi az egész.

Barbara írása

Vendég Írók

Itt azoknak a nőknek az írásait olvashatjátok, akik rövidebb ideig, esetleg egy-egy írás erejéig csatlakoztak hozzánk.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.