Nem a tévé a gond. Én például röhögő-sírógörccsel néztem végig tizedszerre is a múltkor a Vissza a jövőbe trilógiát (bár néha le kellett fogni a gyerekem szemét-ebben tényleg ennyit lőnek?). Amúgy meg marad Jamie Oliver vagy a jegesmedvék vándorlása, ha és amennyiben nálam is eljön az igény, hogy szeretnék egy fél órát csak úgy, amőba szinten létezni, nem gondolni, nem érezni.

De, hogy sírunk-picsogunk, hogy “má’ megin’ nincs semmi épkézláb a tévébe’ ” (értsd: ertéelklub és tévékettő), de ehelyett semmilyen értelmes alternatívát nem tudunk megfogalmazni (sőt, továbbmegyek: FEL SEM MERÜL, hogy mást is lehetne csinálni), az gáz. Ja és az alternatíva NEM a másik csatorna gombja a távirányítón, hanem a PIROS. (Vagy kék.) OFF.

Mert van az a régi találmány, lapokból áll, betűk vannak rajta, és nem a tescós újság. Vagy például el lehet menni sétálni a szép őszi napsütésben(esőben)/éjszakában. Nézni a tócsákat vagy a város fényeit. Nem kerül semmibe, tényleg.

És a belvárosi kétszemélyes, ad hoc zenekar, tutira jobban nyomja a Quimby-t, mint bármelyik megcsinált-megtévesztett tizenéves ebben az X-faktor nevű valóságsóban.

Mert igen, megerőszakoltam magam az élő show első adásával. Nagyon fájt. Nem tudom, mi vitt rá, évek óta megvan a (negatív) véleményem az egész műfajról. Talán reménykedtem, hogy jó irányt vett a dolog, de sajnos nem. Az “élő-show”-ban nem az volt a legfájóbb, hogy úgy tűnt, konkrétan az egész műsor Tóth Gabi elképesztő méretű exhibicionizmusa kifejezésének díszlete csupán. Még csak nem is az, hogy a tizenhat éves kislány szájába úgy adtak egy Janis Joplin dalt, hogy kettőjüket legfeljebb a hajzuhatagjuk néminemű hasonlósága köti össze, mindezt megspékelték egy kék műbőr dzsekivel, ami meg aztán végképp az ízléstelenség csimborasszója.

Ennek a “zsűrinek” fogalma sincs arról, hogy mekkora károkat okoz. Miért kell, könyörgöm, a féltehetséges, de reménykedő versenyzőknek azt mondani, hogy te világsztár leszel? Mert nem lesz. De olyan jó hallani ezt, ugye, kedves népmeséken felnőtt, reményt kereső átlag-tévénéző. Mert ez azt jelenti, hogy neked is van remény. Hogy egyszer majd felemel egy kéz, kiemel a tömegből és híres és gazdag leszel, befektetett munka és energia nélkül.

Remény, hogy meg lehet úszni a tanulást, az átdolgozott, áttanult éjszakákat. Mondok egy titkot: nem fog kiemelni, nem fog felfedezni senki. De tanulni elkezdeni például sohasem késő.

Az egyetlen, valamiféle személyiséggel is rendelkező, gitárjával nagyon merészen, egy remek dallal kiálló, bár kétségtelenül nem szilikonozott ajkaival vagy tökéletes babaarcával feltűnést keltő Alízt annak rendje és módja szerint lehúzta a nagy tehetségű zsűri.

Liza, kérlek, legyél rókatündér, ne hagyd magad, vedd fel a harcot, ha már ezeket a kereteket választottad, az egyformaság ellen, a giccs ellen, a fantáziátlanság ellen, és a következő alkalommal egy saját dallal állj elő! Ennek a műsornak kizárólag úgy lenne értelme, ha tehetséges, magukban erre vágyat érző, jó hangú dalszerzők állnának elő saját produkciójukkal.

A műsor során nem változna meg sem a hajuk színe, sem a ruházatuk, kizárólag akkor, ha azt ők akarnák. A versenyzők döntenék el, hogy mikor, melyik dalukat adják elő, azt milyen kísérettel, akár zenekarral teszik meg. Semmi kitalált díszlet, semmi arcoskodás, csak személyiségek versenye. Egy előadóban, ha az felmegy a színpadra és betölti a rendelkezésére álló teret, odavonzza a tekinteteket, akkor annak nem kell tökéletes hang. És annak nem kell fejleszteni, hogy a dalban “átadja magát”, mert a dal ő maga. Na, de ezt így ne hagyjuk már, hogy letolják a torkunkon!

(Itt az olimpikonok kapcsán írtunk ugyanerről a jelenségről)

---

Ajánlanál programot, felhívnád a figyelmet valamire? Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot. Minden gondolat, információ számít. A Tied is!

                                                         Arlette