Álmodtam egy világot magamnak

50 felé közeledő, vagy már ezt a kort betöltött ismerősök mondják, hogy úgy érzik, elérkezett az idő a lassításra. A fiatalabbak  úgy érezhetik, hogy ebben a korban ez már természetes.

Hát nem. Mi még az erőnk teljében vagyunk, elértük szakmailag a csúcsot, a helyünkön vagyunk, gyermekeink már kamaszodnak, viszonylag önállóan képesek boldogulniuk. Baráti és szakmai kapcsolataink tágasak, sőt még önkéntes munkára is van időnk, vagy esetleg hivatásszerűen űzzük ezt is második műszakban.

Szóval dübörög a gépezet, nincs idő pihenni.

Szokták volt mondani, mindenkinek arra van ideje, amire akarja. S, ha jól belegondolunk ebbe és őszinték vagyunk, ez igaz is. Csak hát minden más fontosabb s, ha be is tervezünk egy szabadidős programot, valahogy mindig felüti fejét valami, amiért úgy véljük, ej ráérünk arra még.

Az életem úgy alakult, hogy az elmúlt egy hónap alatt olyan lehetőségeket sodort elém az élet, melyek kiélvezése után érdemes feltenni ezeket a kérdéseket:

Miért nem tudjuk/akarjuk ezeket a feltöltődésre alkalmas programot betervezni az életünkbe? Mire ez a rohanás? Miért nem foglalkozunk többet az egészségünkkel? Mindent elkövetünk, hogy minél többet keressünk, aztán a megkeresett pénzt hordhatjuk lassan az orvosnak. Miért nem engedjük magunknak, hogy pihenjünk; hogy élvezzük az életet, az ízeket, a tájak szépségét, az emberi találkozásokat?

Sokat töltődtem az elmúlt hónapban, hálás vagyok a sorsnak és megveregetem a vállamat, hiszen dr. Bagdy Emőke szerint: „A boldogság a megdolgozott lehetőségek útja”. Bár úgy is érezhetném, hogy ezek a lehetőségek az ölembe hullottak. De nem, ezekért megdolgoztam.

Mert amíg más otthon a Szulejmánt nézi, addig én a helyi és országos érdekvédelmi szervezetünk működtetéséért dolgozom. Amíg más lelép egy-egy konferenciáról, én végigülöm és építem a kapcsolatokat, érdeklődöm, tájékozódom. Amíg más vacsorát főz, addig én elmegyek edzeni.

Párom végtagfájdalommal élt már hónapok óta, mikor végül a munkáltatója utasítására ment el az üzemorvoshoz. Olyan mértékű állapotromlást szerzett, mely csak 60%-ra hozható egyáltalán vissza. És ő még csak 40 éves. De az ő döntése volt a halogatás, mert akkor ki fog dolgozni helyette …

Hát lehet így is gondolkodni, feláldozni az életünket, a családunkat a munka oltárán, de az egy idő után megbosszulja magát. És a végén nemcsak saját magunkkal szúrunk ki, hanem éppen azokkal, akikért személyes felelősséggel tartozunk.

A választásainkkal mi befolyásoljuk életünket, akár tetszik ez valakinek, akár nem.

Sokak – talán önhibájukon kívül – nem rendelkeznek azzal a megküzdési stratégiával, amivel irányítani tudják életüket. Sokan pedig tevékeny életük során már későn jönnek rá, hogy valamit máshogy kellett volna csinálni. A szervezetünk azonban előbb utóbb jelezni fog, hogy vegyünk vissza, vagy éppen hogy nagyobb aktivitással, tudatossággal éljünk.

Fontos, hogy még időben találjuk meg az egyensúlyt életünkben, mert a megelőzés mindig könnyebb, mint a már kialakult testi-lelki problémák legyőzése.

Kék Nő

Többgyerekes anyaként nem bezárkóztam, nem vesztem el a munka-család-háztartás háromszögében. Inkább kinyíltam tőle, elhagytam a szélsőséges gondolkodásomat és keresem az arany középutat. Hiszek a kapcsolatokban, a közösségben, az emberi jóságban.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.