Amit már a „laza kapcsolat sem bír ki”

A születésnapomról megmentett Bailey’s-es csokibonbonjaimon rágódva tűnődök ezen a csodálatos, nyugodt déli órában, mi és hogyan is vezetett oda, hogy partneremtől elbúcsúztunk, sőt, új partnerrel „nyomulok”… Nem volt betervezve ez a váltás, nem azért történt, mert unatkoztam vagy épp keveselltem az együtt töltött időt – kevés, ám minőséginek érzett, vagyis, részemről utóbbi mindenképp – esetleg meg meglegyintett egy „jobb szele” és akkor meleg váltás volt hirtelenjében, nem.

Párszor írtam a partneremről, aki idén tavasz végére ismét évfordulós szalagot szakított az életemben. Őrültködtünk, világot megváltottunk, beleokoskodtunk a másik döntéseibe és gondolataiba, no meg persze szexeltünk, mikor szexeltünk. Nem volt köztünk ez szoros kapcsolat egyáltalán. Inkább amolyan „baszópajti” szerepet töltött be ő az életemben, hogy én az övében mi voltam, arról nem tudok nyilatkozni. Próbálva valahogy beleélni magam a bőrébe, valami olyasvalaki lehettem, akiről nem mesélt, akit kedvelt, ám akibe szerelmes nem volt, aki felé hajtotta a birtoklási vágy, ám magának sem akarta igazán.

Visszaemlékezve első találkozásunkra, évekkel ezelőtt, nos, egy sikeres, menő, picit (csak nem sokkal több, mint egy tucat évvel) idősebb, tapasztalt, ám megkeseredett férfi állított be hozzám, miután trükkösen kibulizta a barátnőmön keresztül, hogy találkozzunk… Nem árult zsákbamacskát, ám én komolyabbat szerettem volna, így egy év után megismerkedtem valakivel, akit komolynak tartottam, és háttérbe szorult ez a szexhaveri viszony. Még ha beszéltünk is néha, ragaszkodtam ahhoz, hogy én „egy életem egy halálom, ezt a férfit megpróbálom” egy életre magam mellett tudni, kerül amibe kerül… Kissé elkanyarodtam a témától, de a lényeg, hogy az egy halálom hamarabb eljött, s partnerem ismét betöltötte régi funkcióját, míg az általam szerelemnek tartott érzés átcsapott csalódottságba és kiábrándulásba a férfiak iránt…

Így, partnerrel, úgy éreztem, megadom a testemnek amit „megkövetel magának”, társaságnak pedig jobbnak tartottam a nőket, anyukákat, rokonokat és persze a gyerkőc, munka, hát volt pont épp elég dolgom, amellett, hogy akkor döntöttem el, itt a vége fuss el véle, ez nem nekem való, jó nekem a szexhaver…

Partnerem figyelt arra, hogy azért az érdeklődésem fenntartsa: emlékszem a jó pár holdfényes éjszakára, mikor az erkélyen üldögélve álmodoztunk egy meleg-szigeteki vityillóról, ahol ő a könyvét írja, én pedig egy kis parti büfében hordom a mojitót, álmodoztunk az óceántúli utazásról, amihez csak két bőrönd meg egy kis kalandvágy kellett volna, mindenféle felmerült ami egy nőt (elvileg) egy férfi mellett tartja, és ez a jó szex mellett (egy laza kapcsolatban) a „lehet hogy később komolyabbra vált” ígéret vagy éppen az erre utalás…

Bedőltem neki, hisz álmodozni nem tilos, egyébként pedig nekem is „csak” a szavai számítottak és amiket éreztem ezen alkalmakkor, nem pedig az, hogy tudtam nagyon jól, egyikből sem lesz semmi soha. Nem, tényleg nem zavart, az illúzió megvolt, ami részemről életben tartotta a kapcsolatot, ő pedig jött ment mikor kedve tartotta. Így utólag rádöbbentem arra is, hogy gyakorlatilag még egy moziba sem jutottunk el, valamikor egyszer elrángattam egy étterembe, mert születésnapja volt, és ennyi. Meg a szex, persze, igen, a szex… Lényeg a lényeg, elvoltam, mint a befőtt!

Egy nap pedig partnerem elkezdett egyre nyúzottabb lenni… Újabb titka lett, a régiek mellé, de ezúttal nem teljes hírzárlat, hanem egy egy utalás érkezett, hogy ezek a titkok elég súlyos egészségügyi problémát takarnak… Egy egy kórházi kezelés, aminek a részletei III/III-as akták voltak, utalások az elmúlásra, és az egyre vadabb ígéretek, egyre vadabb „kívánságok” jöttek…

Addig addig, míg csapdába nem lettem csalva. Igazság szerint ez nekem tanulópénz volt, de a lánynak, akit befűztem magammal, a mai napig nem tudom, mekkora törést okozhatott az életében…

Egy szó mint száz, partnerem utolsó kérését a tavasz végén teljesítettem, egyszer s mindenkorra. Bennem volt, hogy egy esetleges haldokló utolsó kívánságára hogyan is mondhatnék nemet, bennem volt a jó pár éves „barátságának” a hálája, bennem volt az „éppenséggel most minden mindegy, csak hadd eresszem ki a gőzt” és bennem volt egy bűnös kíváncsiság érzés, ami kielégülésért kiáltott, de a magam felé lehető legkevesebb kárral szerettem volna valahogy ezt megoldani…

Részletekbe nem érdemes belemenni. Azt gondolom, elég, ha annyit mondok: Édeshármas.

És ott, akkor, aznap este, megtetézve az eddigi csalódásokat az elkötelezettség felé, az aggodalmat az egészségéért, barátságunk részemről végleg kihunyt. Végignéztem, végigéltem, ott voltam, benne voltam és bennem voltak, mint valamilyen modern görög orgia szobor ábrázolás, láttam „magunkat” és nem tetszett…

Ez volt az utolsó szalmaszál, ami eltört bennem irányában aznap este. Még csak nem is sírtam. Egész egyszerűen itt, vagyis ott és akkor, kifújt a dolog. Már nem érdekel, most akkor idő előtt meghal vagy nem. Nem érdekel, mikor hív legközelebb. Az sem érdekel, hogy örökre nála maradt a dzsekim és az egyik kedvenc könyvem. Semmi nem fogja belőlem többé kitörölni AZT a látványt…

Ennyi. Vége. Egy szem lelkiismeret furdalásom sincs és már rossz érzésem sem. A lánnyal a mai napig tartom a kapcsolatot, mert ő nem tehet semmiről, ismerem a partnerem, egy szentet is rá tud venni arra, hogy ellopja a Magyar Koronát, vagy legalábbis megpróbálja… Partnerem sem tehet semmiről, hisz természetét nem tudta megtagadni, sőt, én sem tehetek semmiről, mert nekem erre volt szükségem az újabb gyökeres változáshoz és önmagam megismeréséhez.

Mindenki gazdagabb lett: ki olyan élménnyel, mire évtizedeket várt… Kit felrázott az egész egy igazi mélypontról, aminek ez volt az alja… Ki pedig rájött, mégsem biszex.

S azért ne felejtsük el: szerethetsz egy szörnyet. Az viszont is szerethet. De a természete attól még nem fog megváltozni…

Alice A

Békés harcos a multikulti világban

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.