Elindult az őszi szünet, s mint ilyen, önmagában kellően „elegendő idő” és nagyjából elegendő hosszúságú is, hogy a felgyülemlett fizikai és lelki fáradtság felszínre törjön… Még van a mai nap és a holnapi, szóval épp ideje megrázni magunkat, nagy levegőt venni, és erőre kapni, mert a mókuskerék megy tovább!

De hogy mi is történt pontosan? Így utólag már látom. Reggeli kelés, gyors elkészülés (már ami engem illet), dedébresztés (ágyba biokakaó), reggeli készítés (nehogy éhezzen a suli aznapi menzája miatt), ruhák elő, fogmosás, magamra rángatom a kabátot, a jéghideg autó beizzítása közben még pár jó tanáccsal, kedves szóval ellátva csemetét elindítani.

Jön az ÉN köröm! Ami egészen az ismét a suliba menetellel végződik egyes napokon, egyes napokon pedig munkával, de akkor estig. Az esti rutin hasonló, amíg a gyermek be nem vackolja magát végleg a Medvék és a takarók közé, cuki mosollyal abban reménykedve, hogy ma végre álmodik megint. Ilyenkor kb másfél órám arra akad, amire akarom, míg Kedves haza nem esik, mert akkor ő van soron. Ez a kis idő van, hogy hosszú fürdővel, van, hogy gugli böngészéssel és előfordul, hogy egyszerűen bambulással telik…

Szóval az „Én napjaim” mindezek felett ügyintézéssel, vásárlással, házimunkával, főzéssel, családi dolgok utáni rohangálással szokott elmúlni, de nem olyan rég a saját magam helyrepofozásával IS kiegészült! Csak úgy, a tetejére, mintha nem lenne elég a kupac!

Mert miután az ember mindenkit feltolt a víz fölé, egyszer csak észreveheti, hogy jó, OK, minden rendben, A TÖBBIEKKEL, ő maga pedig ott maradt a lyukas mentőövvel, most mi legyen?

Evidens, hogy a teljes kimerülés szakadéka szélén lógtam őszi szünet elejére, és (pont, mint a többiek) elkezdtem én is „kiabálni” segítségért, talán Anyát nem kell megmenteni néha? Anya aksija nem merülhet le, ha mindenki égve hagyja a lámpáját, a kiszáradt tankba alig kerül benzin, a fékek rongyosak, a fagyálló helyett ásványvíz kerül bele, ergo otthagy az útszélén?!

DE! Ez történt.

Indult egy hatalmas veszekedéssel, mert ahhoz sem vagyok szokva, hogy nem pihenhetek eleget…! Így egy nagy bőgés mellé megkértem a párom, hogy akkor lehet elmenni, mindegy hova, de el innen, mert tényleg nem akarok CSAK AZÉRT kórházba menni, hogy alhassak pár napot zavartalanul, ahol VAN reggeli-ebéd-vacsora, nem az én reszortom a mosogatás blabla ÉS MÉG figyelnek is rám, kibeszélhetem magam, szóval lehet elköltözni, mielőtt ez bekövetkezne.

Végül a ruhák összerakása után és egy nap szeleplazítós folyamatos sírás után találtunk MÁSIK megoldást. Vagyis, párom ragaszkodik hozzánk, egy két hétre sem óhajt minket magunkra hagyni, így kapott a kérésemen, miszerint LEHET ENGEM LÓGVA HAGYNI, vagyis, lehet segíteni, épp ideje azt gondoltam!!! Falfehér arccal ment bele az egyezségbe, s én falfehér fejjel az ajtón sem tettem ki a lábam, napokig…

De ez az összecsomagolósdi kiváló terápia volt így utólag, hogy mind a ketten észbe kapjunk: én, hogy tizenéve először inkább „elviselek valakit”, akit szeretek, minthogy újabb rövidre zárással büntessem magam, hisz miért tenném ugyanazt, amit a megszokás követel, hát ugyanazzal a módszerrel „nem leszek sikeres” ami ezerszer az ellenkezőjét bizonyította!

Így, megtörve a hagyományokat, és párom szerelmét hozzátéve, nos, jó kis kutyaharapást szőrével módszer volt annak eljátszása, hogy mi akkor szét, én akkor egyedül, mint mindig, ő pedig akkor el, mert ő pedig, vámpírrá válva, természetesnek vélte a valójában erőn felüli erőfeszítéseim, erőn felüli erőm az ő problémáit IS megoldandó, a mindennapos gondoskodást és meleg burkot, amit számára is megteremtettem…

Furcsa módon a kisfiam aggódott a legjobban, pedig ő az egyetlen, aki nem tud az igazán sz@r labor eredményeimről (látja, hogy összeszorított szájjal túrom a gépet, mi mit jelenthet), nem nyavalygok neki a munkámról (bár látja ő is, mennyi erőfeszítést igényel), és nekem is leginkább az ő többnapos „börtönőri” munkája segített – most ő őrzött engem…

De nehogy azt higgyem, hogy csak nekem volt szükségem a problémák eljátszására! A napokban megcsaltuk egymást… Egyikünk sem feltétlen a hűség szobra és az átlagon felüli libidónk fáradtsággal és időhiánnyal ötvözve ide vezetett: megcsaltuk egymást. Egymással. Eljátszottuk ezt is… Kibeszéltük egymást egy idegennel, vigasztaltuk egymást idegenként és órákon át mást kényeztettünk s vettük el mindenét, amit önként oda tudott adni, vagy legalábbis, amit el lehetett tőle venni.

Hogy most mi van? Ilyenkor mi van? Én jóval jobban, gyerkőccel szorosabb a kapcsolat, mint valaha, család rádöbbent a halandóságomra és a korlátaimra, a falfehér arc és kisírt szemek, napokig tartó TV nézésem fészbukozás HELYETT kellően intő jel volt, hogy rám IS figyelni kell néha, a személyzetre.

Párom pedig kimondta, hogy elkezdett értékelni, másképp, mint eddig, és most épp ő emel magához, ő önt belém lelket, hitet, tudom és érzem most már, hogy felhúz a szakadék széléről és akármi is lesz az eredmény, ölelő karjaiban minden, MINDEN JÓRA FORDUL MAJD.