Fogyatékos marketing vagy bátor színpadra lépés?

Az élet kihívásain gondolkodva, arra jutottam, hogy az ember egyik legnagyobb megmérettetése, hogy hogyan tud alkalmazkodni a változásokhoz. Ez vonatkozik mind a belső, mind a külső folyamatokra. Nehéz elfogadni, hogy vannak történések, amelyeket nem befolyásolhatunk, elveszthetünk valakit, fizikai vagy szellemi értelemben egyaránt, csalódhatunk, történhetnek tragédiák, de akár csodák is.

Aki nem tud gyorsan reagálni, levonni a következtetéseket, átlátni a helyzetet, az könnyen bajba kerülhet. Talán ez valami újfajta evolúciós megmérettetés, amely a nyitott gondolkodásra, az elengedésre, a gyors reakciókra késztet.

Minden nap szembesülünk azzal, hogy nem csak mi, hanem a környezetünk is változik. A közvetlen közelünkben lévő emberek, akár napról-napra. Aki nevelt pici gyereket, az tudja, hogy hogyan tudnak napról-napra, percről-percre változni, fejlődni. És ez a kulcs, szerintem, hogy a változás milyen irányú. Ha tudatosan elhatározzuk, hogy fejlődni fogunk – és most elsősorban a szellemi, lelki fejlődést értem- akkor azt gondolom, hogy mindenből felfelé visz az út, ha úgy tetszik a “fény” felé.

Ha képesek vagyunk a velünk és a környezetünkben lévőkkel történő, állandó változásokhoz alkalmazkodni, elfogadni, hogy rengeteg történést nem befolyásolhatunk, viszont alkalmazkodhatunk, kihozhatjuk belőle a jót vagy a hasznosat, akkor képesek vagyunk akár a negatív történéseket is pozitívba fordítani. Az önsajnálat, az állandó, kényszeres önreflexió lehúz, a negatív tulajdonságokat és az ártó embereket emeli piedesztálra.

Van bennem egy dilemma azonban, amelyben nem tudok dűlőre jutni és akkor ezúttal párbeszédet kezdeményezek: a rákos betegségét, testi fogyatékosságát, egyéni tragédiáját “felhasználó” ember, ő képes volt-e a tragédiáját is pozitívba fordítani és ez által fejlődni, vagy éppen ellenkezőleg: destruktív és szánalmas-e, hogy saját szenvedésében dagonyázva, azt kiteregetve, esetleg marketing célokra felhasználva gazdagodott meg, jutott hírnévhez?

Vagy ez utóbbi nézet híveit csak az irigység vezérli, hogy ők egészségesen sem vitték semmire?

Mi ez a nagy, társadalmi elvárás a szenvedés takargatásával kapcsolatban? És most nem az állandó panaszkodásra gondolok, hanem a valóban megélt, belső harcokra. Összefügg-e ez az ezotériából ismert “mindig légy pozitív!” bullshittel?

Egy kapcsolódó írásunkat itt olvashattátok “Nagyobb szégyen az öngondoskodás a

“jár nekem”“-nél.

Gondolkodólány

Nevem Gondolkodólány, születtem a rendszerváltás évtizedében egy rendszert nem váltó országban. Lehettem volna oktató, de nem lettem. Voltak-vannak függőségeim. Vissza-visszatérnek, kísértenek, mint a hiány, meg a magány. Lassan elhiszem, hogy ezek az élet velejárói. Vannak elveim is, ragaszkodom hozzájuk, összetartanak. Próbálok felnőni, több-kevesebb sikerrel. Próbálok példát mutatni, néha még kevesebb sikerrel. Szeretem, ha szeretnek, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy minden áron.

Nincs még hozzászólás

Hozzászólások letiltva