Határvonal

Soha nem kellett félnem a temetőtől, a temetőben. Kislány koromban, a nyári szünet idejében apai nagyanyámmal minden hétfőn, a temetőbe töltöttük el az időt. Nagyanyám a legnagyobb természetességgel vitt minket oda a húgommal. A temető soha nem volt tabu téma, vagy félelmetes hely…inkább érdekesség, izgalom, csiklandósság.

A temető számunkra a játszótér lett. Senki ránk nem szólt, fogócskáztunk, felnőttest játszottunk. Néha, ha nyitva volt, akkor a halottas házba is bekukucskáltunk, hátha van benn halott. Úgy éreztem ott magam, mint ki szabad, védett, és nem csak nagyanyám szeretete, de, de valami láthatatlan világ védelme alatt lennék ott. Magas gesztenyefák árnyékában, a hanyatló Nap utolsó sugaraiban, ódon régi sírok közt telt el nyári szünetünk egy gyönyörűséges szakasza. Visszaemlékezve, szagok és illatok kúsznak fel az orromon keresztül az agyamig. Nyári száraz fű illat, izzad nyirkos gyermek testünk, a temetői föld nedves, bogaraktól hemzsegő feketesége.

Vonzódtam a misztikus dolgok iránt. A nyári szünetek alatt, a képes Bibliát lapozgatva, azt éreztem, hogy valaki figyel engem. Szinte égetett ez a figyelem, ez a „tekintet”, ösztönösen arra felé néztem minden ilyen esetben.Tudtam, hogy van ott velem valaki a szobában, aki engem figyel. Kislány voltam, de már túl azon a koron, amikor azt mondják „a gyermekek látják az angyalaikat”. Élt bennem a nyitottság, vagy épp ama kapu, ami által, betekintés nyerhető a másik világba, világokba.

Tizenhét éves voltam, szerelmes. Halottak napja közelgett és megbeszéltük, együtt fogunk elmenni a temetőbe. Csak Mi ketten, és lehetőleg sötétedés után. 

A temető a községen kívül volt. A Sötét, világítás nélküli út, egy folyó feletti hídon vezetett át, bele az sötétségbe,fura neszek és hangok…Fogtuk egymás kezét, a félelmet és a félelem kiváltotta gyomorgörccsel megküzdve eljutottunk a temetőig. Amint feltárult előttünk, csodálatos látvány volt: ezer gyertya fénye tartotta világosban az árnyékvilág lakóinak a városát. A kovácsoltvas óriási kapu, magas és öreg gesztenyefák, gyertya fények. 

Hogy a szerelmem kettesben lehessen a bátyjával, elindultam sétálni. Találomra lépkedtem a sírok közt, úgy gondoltam, hogy nekem szabad, semmi rossz sem érhet. Egyre távolabb kerültem a családi sírtól, beljebb és beljebb kerültem a temető sűrűjében. Egyik pillanatról a másikra azt érzékeltem, hogy lassan ugyan, de kezd  beszűkült előttem a tér. Nem láttam már horizontálisan, csak ami épp előttem volt látható. Fokozatosan, lassabbá lett az idő, a tér szűkülésével egyenesen arányosan. Éreztem a testem lüktető pezsgő vérét, a fizikális valómat, de mintha valami másba kezdtem volna beérkezni a lépéseim által.  Furcsa, idegen érzés, és rossz érzet vett erőt rajtam.

Ebben a pillanatban egy félelmetes erő lebénított. Egyre erősebben, tolakodóbban, durvábban akart magának megkaparintani a valami. Éreztem ahogyan körbe vesz, és belém akar hatolni, a zsigereimen, keresztül a vér áramlásomat akarja…Nem bírtam mozdulni, mint az álmokban, amikor lebénulunk és tehetetlenné válunk. Halálra rémültem. Gonosz, ismeretlen, vad erő font körül.

Meneküli akartam, el onnan. Sikítozni kezdtem, a szerelmem nevét sikoltoztam, de mintha nem is hallotta volna. Nem volt segítségem, magamra számíthattam. Küzdöttem az akaratommal, minden idegszálammal a megszállás ellen. Belém akart hatolni az a láthatatlan erő, energia, amit gonosznak érzékeltem. Már nem emlékszem arra, hogyan, de sikerült magam kirántani abból az állapotból. Nem a „megszálló” távozott el, hanem én szakítottam ki magam abból a légkörből, amit az a valami hozott magával.

Soha nem volt részem ilyen borzasztó élményben.

A temetőből gyorsan távoztunk. Sötétben telt a haza vezető út is. Útközben arról is beszélgettünk, hogy hallottunk olyan babonáról, nem szabad vissza tekinteni a temetőre, főként, ha gyertyákat égetnek benne. S ahogyan ezek a megállapítások elhagyták a szánkat, én szinte gombnyomásra, kétszer is visszanéztem a temetőre. Sötétség, gyertyafény, s a látványt magamba szívva, arra gondoltam, vajon megszegve e babonát milyen következményeket vonzhatok be.

Ma sem idegen világ a temető, a múlt furcsa és megmagyarázhatatlan élményei ellenére is vonz és hív a misztikum. Viszont óvatos lettem, és tiszteletteljes, az árnyékvilág lakói felé. Nem ismerem őket, csak tudom (!), hogy léteznek!

Háromarcú Lány írása


Ha Te is úgy érzed, van miről beszélnünk, vedd fel velünk a kapcsolatot. Ha szívesen írnál magazinunkba, ha érdekel az újságírás, köztünk a helyed.  Arlette

Történelmi Hősnők

Az archivált szerzők írásai olvashatók itt.

Nincs még hozzászólás

Hozzászólások letiltva