“Senkim- válaszol a kislány. – Az anyám barátja.

Kati néni a nagymamád?- kérdezik a kis barátnők. -Nem -mondja a lány.”

Keresgélek a szótárunkban. Még kifejezés sincs se rám, se anyámra. Mije vagyok én ennek a kislánynak? A nevelőapja? Ennél kevés érzéketlenebb kifejezést tudnék elképzelni. Ráadásul abszolút téves. Én őt nem nevelem, az anyja és apja megteszik. Csak(?) részese vagyok az életének. Érte megyek a sulihoz, együtt nyaralunk, anyámnál saját szobája van. De nem vagyok a nevelőapja. Nem vagyok a mostohaapja sem. Ha választanom kell, ez a kifejezés Disney óta még gázosabb, mint a nevelőapa, bár arról is csak a kaszárnya jutna eszembe inkább.

Akkor, én lennék a “kisapa”? Tájnyelvi kifejezés, felállna a szőr a hátamon, ha ennek hívna. Találtam még egy “pótapa” kifejezést. Igen, talán még ez lenne a legkifejezőbb. Bár ebben is benne van, mint a citrompótlóban, hogy nem az igazi, annak csak egy gyenge másolata.

Nem, nem érzem se magamat, se a kapcsolatunkat másolatnak. Akkor, inkább lennénk barátok? Egy hétévessel? Haverok? Azt meg még annyira sem, nem őriztünk együtt birkát!

Azt érzem, ahogy szó sincs a pozíciómra a nyelvünkben, úgy nincs igazán meg a létjogosultságom sem a történetben. Én egy mellékszál vagyok, ahogy az anyám sem a “nagyi”, csak a Kati. A legfájóbb, hogy azt érzem teljesen zsigeri a kislány válasza a kérdésre. Neki a vér szerinti rokon rokon, az reláció. A többi nem létező kategória..

Tudom, hogy ez csak a történetünk kezdete. Talán felnőttként másként fog érezni, hozzátartozóvá válok számára az évek alatt. De eddig, 5 év telt el és nem engedett közelebb magához. Talán nincs is szüksége rám, neki, ha külön is élnek a szülei, van apja és anyja is. Az én szerepem értelmezhetetlen és felesleges.

Nekem viszont ő a családom. Remélem egyszer én is azzá válok neki…

Nők Apja írása

további írásainkat patchwork családokról itt találtok.