“NE SZÓLJ SZÁM, NEM FÁJ FEJEM”

“Szeretek bűvészkedni a szavakkal. Biciklizés, futás, vagy kertészkedés közben is fogalmazok. Jelzős szerkezeteket ízlelgetek, átkötő mondatokkal bíbelődöm, csattanós befejezéseken, szellemes címeken gondolkodom. Érzéseket, benyomásokat, összefüggéseket és képeket rakok ki mondatokból. Szórakoztat, hogy időnként magamat is újrafogalmazom. Itt van mindjárt a gyerekkorom.

Tulajdonképpen kisfiú voltam. Szabadidőmben. Lehorzsolt térddel, vérző könyökkel, bogáncsos hajjal rohangáltam az árokparton. Fára másztam, tüzet raktam, ejtőernyőt fabrikáltam, békát fogtam, és piócát gyűjtöttem. Hivatalosan persze kislány voltam. A kislányok egy viszonylag gyakori, sajátos altípusának díszpéldánya, a kitűnő tanuló. Tanítási napokon nyolctól délig mindennek alárendelődő, végletekig szabálykövető, csendes, befelé forduló, szőke és kék szemű.

A kitűnő tanulóság engem is megtévesztett, így sokáig tudós akartam lenni. De csak szemüveges lettem. Mindenre kíváncsi voltam, mindent tudni akartam. De az egyetemen bebizonyították, hogy a legtöbb kérdésre nincsenek egyértelmű válaszok. Mire a bizonyítás végére értek, én programtervező matematikussá változtam. Nem emlékszem pontosan, hogyan történt. Valószínűleg átbucskáztam a fejemen, és megírtam a „Rezgésdiagnosztikaimódszerek az olajfinomítókban” című halhatatlanná lett művemet a hozzá tartozó C++ programmal együtt. A bucskázás során valami megpattanhatott bennem, a szemüvegem is összetört, így az addigi szabályok homályosakká váltak, a határok pedig összemosódtak. Nem hajtottam többet piros pontokra és csillagos ötösökre.

A 687 oldalas, hollófekete Magfizika című könyv differenciál egyenleteinek tanulmányozása helyett férfiakkal randevúztam, férfifejeket csavartam el, és férfiszíveken ejtettem soha be nem hegedő sebeket. Kávéházakban és táncos szórakozóhelyeken ismerkedtem a fizika ottani törvényszerűségeivel. Hogyan kezd lassú forgásba a helyiség a harmadik pohár bor után. Hogyan lehet 15 centis sarkakon egyensúlyozni a macskaköveken. Hogyan bomlik fel egy házasság az önmagunknak kis adagokban beadott őszinteség hatására. Huszonnyolc éves koromra elvált nő lettem. Gyerektelen és hontalan. Szabad és felnőtt.

Eddig a pontig csak úgy írtam, hogy olvastam. Azonban az elköltözésem után, egy átlagosnak mondható hétköznapon az Actuate riport-szerver telepítése közben hirtelen egy vers íródott a konfigurációs fájlba. Minden jel arra mutatott, hogy a verset én írtam. Nem is indult el a szerver. Az első tünetek megjelenése után a kór gyorsan terjedt.

Eltorzította a látásomat, megtámadta a szívemet, és áttétet képzett az agy felé. Hamarosan már novellákat, és regény-kezdeményeket is írtam a Java programok mellett.

A józan ész azt súgta, hogy nyolcvan oldallelki beteg anyósom kényszerképzeteiről nem a legalkalmasabb a széles olvasó közönség megszólítására, és én szerencsére hallgattam a józan észre.

Mire megtudtam valamit magamról a novellákból és a versekből, gyerekem született, kezdhettem elölről. Az addigi címkék, kategóriák és megfogalmazások értelmüket vesztették.

Évekig hallgattam a belső navigátor hangját, amint ugyanazt ismételgeti: ”Újratervezem az útvonalat”. Egyensúlyomat vesztve billegtem és hadonásztam, minden kezem ügyében lévő dologban igyekeztem megkapaszkodni. De csak egy felém nyújtott, összetekert Egészség magazin bizonyult elég erős fogódzónak. Az újságírás úgy robbant be az életembe, ahogy egy hosszan visszatartott lélegzetvétel után az első sóhaj kiszakad az emberből.

Néhány pillanatig magam is elhittem, hogy választanom kell, programozó leszek vagy újságíró. Álmatlanul forgolódtam, és az a kérdés gyötört, webfejlesztő vagyok-e akkor is, ha közben Geszti Péterrel csinálok interjút. Aztán rájöttem, hogy semmiről sem kell lemondanom. A pénzérmének két, egymástól elválaszthatatlan oldala van. Ez még akkor is igaz, ha csak az asztalon hever, amikor azonban megpörgetik, minden oldaláról visszaverődik a fény.

Arra jöttem rá, hogy én pörgés közben vagyok kerek egész.” (folytatás ..)

Kocsis Kata írása