Mert a lányok kedvesek. Mosolygósak. Szeretik a pici babákat, kapkodják ki az anyukák kezéből “én is, én is hadd öleljem meg kicsit”. Csendesen, szépen szólnak, mindenkihez jut egy mosolyuk, ölelésük. Nem beszélnek vissza, nem gondolnak mást. Sőt, lehetőleg nem gondolnak semmit!

A lányok melegszívűek, jóságosak, gondoskodóak. Mind szeretnének, ha felnőttek gyereket, akiket igazi féltő anyai szívvel vigyáznak majd, a legnagyobb nehézségeket is zokszó nélkül tűrik értük- s jut is majd belőle bőven.

A legfontosabb: a lányok nem kritizálnak, nem beszélnek vissza, nem alkotnak egyéni véleményt. Ha mégis, az csak az emberi jóságról, tisztességről és hűségről szólhat.

S persze mindezek mellé jön a kedvenc részem: ivarérett, tartós kapcsolatra vágyó korukra EGY KEZÜKÖN meg tudják számolni, hány parterük volt összesen. Beleszámítva a fiatalkori első nagy szerelemet, a második nagy szerelmet, ami csalódással végződött és az aktuálisat is, akiről épp tud a környezete, mert letagadhatatlan. Mindenki más, SOSEM LÉTEZETT!

Ezzel indult a történet. Voltak a kedves lányok és voltam én: a pici, csendes kis terrorista, aki szerette az állatokat- jobban is, mint az embereket- , a csöndet, a méla ábrándozást és az … igazságot. Nem csak a saját igazságát, hanem a többi ok nélkül bántottakét is: a szegénységért csúfolt osztálytársét, a fura viselkedésük miatt kiközösített társakét is. Egyetlen dolgot nem tudott sem akkor, sem később megtanulni: hallgatni és behódolni. Nem tudta az hatalmi viszonyokat elfogadni, az erőfölényből uralt igazságtalanságot elfogadni. Akár tanártól, akár főnöktől kellett volna.

Egész élete összehasonlításban telt a bezzeg lányokkal. A kedvesekkel. Maga is elhitte, tényleg ő a rossz. A selejt. Minden más lány “rendes programmal fut”. Mint a mosógép: cuki kislány, cserfes tini, fiatalasszony, őszülő nagyi, kikapcs. Minden megmérettetésnél azt érezte, vele baj van. Talán fiúnak indult? Elcserélték a belsejét? Hisz minden cselekedetére az a válasz érkezett “egy lány nem”..

Felnőtt fejjel igen későn merte csak azt mondani, lehetne neki is gyereke. Talán ő sem rosszabb, mint a többi anya. Aztán, amikor megszületett a pici, mindent jól akart csinálni. Nem is jól, tökéletesen.

Szépen lassan arra eszmélt, a példák, akiket elé állítottak nem léteznek. A homokozók szélén türelmetlen, telefonjukat nyomogató anyukák ültek, akik rámordultak a kicsikre, ha hozzájuk szóltak. Szívfájdalom nélkül ültették őket a tévéképernyő elé, akár egész napra is. A sokgyerekes álomanyák, a szeretet megteljesülései alig várták, hogy szabaduljanak a porontyaiktól.

Lassan rájött, a kedves lányok álcák. Csak nála sikeresebb álcák. A csendes mosolyok mögött ugyanolyan kíméletlen gondolatok húzódnak meg, mint az övéi. A csacsogás, az egymás hajának fonogatása csak a látszat, mögötte vérre menő játszmákkal.

Az autista és a”normális” között nem működésbeli különbség van. A tömött buszon mindkettő azt gondolja, “b@ssza meg, ülnek a helyemen”, csak az előbbi ki is mondja. A kedves lány egy társadalmilag kreált hazugság, elvárás. Mint a “mindig mosolyogj”.

Egész életemben azt hittem, én vagyok rossz és embertelen. Akartam rájuk hasonlítani, mert ők a jók.

Ma már tudom, én vagyok az. Megfizettem az árát a tudásnak…