Mindenkinek van defektje. Csak az enyémet nehezebb takargatni.

Minden reggel úgy kelek “a fenébe valaki az ágyam mellé tett egy botot…” Aztán rájövök én magam hagytam ott,mert szükségem van rá.

Elfogadni lehet, megszokni nehezebb. De élni kell: így vagy úgy. Példát mutatni, ahol csak lehet. Kiragadni a tehetséget, mert olyan nincs, hogy nincs. Aki így él, hogy elhiszi Ő semmiben sem különleges, az nem is él igazán.

Sérült vagyok. Igen, mindannyian azok vagyunk, csak az enyémet nehezebb takargatni. Kozmetikázzuk magunkat, mindahányan. Csak nekem nem 5 perces smink az álca…

Gyermeknek lenni csak egy napra újra….

Bizonyára sokunkban megszólalt már egy hang belül,ami azt kívánta: bárcsak gyerek lehetnék megint csak egy napra…
Vajon milyen lehetne újraélnünk egy átlagos napunkat és felnőtt fejjel látni, amit gyerekként nem értettünk. A szülői intelmet hallgatni “addig örülj, amíg tanulhatsz, felnőttként nehezebb”. Mi meg legyintettünk.

Nem mondhatom,hogy nehéz gyerekkorom volt. Persze nem tudom, milyen lett volna “egészségesen”, ahhoz lehet újra kéne születnem. Ami, ha meg is történik valószínű, nem én lennék. Sem belül, sem kívül. Újraélném gyerekkorom bármely napját szívesen, azokat is, melyek nehezek voltak, amikor elfogadtatnom kellett magam azokkal, kik nem vagy csak kicsit ismertek. A látottak alapján nehéz megítélni bárkit is.

Kirakatból minden másnak tűnhet és személyes tapasztalatom, tűnik is.

Gyerekként sokszor találkoztam negatív dologgal, bár a családom, testvéreim és barátaim maximálisan támogattak és mellettem álltak.
Amikor iskolába jelentkeztem, első osztályba, felvettek egy iskolába.  A tanévnyitóra édesanyámmal mentünk, kezemet fogva botorkáltam a többi 6-7 éves leendő elsős közt, amikor az iskola  igazgatója odajött hozzánk és közölte anyukámmal, hogy Ők mégse vennének fel engem oda. (Gondolom megijedt “szegény” tőlem, pedig sosem voltam csúnya gyerek  )
Én persze sírva fakadtam,hogy én akkor nem kellek senkinek. Borzasztó volt.

Anyukámnak talán még rosszabb. Aztán átmentünk a mellette lévő iskola tanévnyitójára és az ottani igazgató engedélyezte a felvételemet azon feltétellel, hogy anyukám minden nap, minden tanítási óráján velem kell legyen.
Hát ekkora pofonnal indultam az utamon, hatalmas családi segítséggel,intelmekkel. Ennek ellenére csináltam, csinálni kellett.

És ettől függetlenül néha visszavágyok gyereknek lenni. Érezni azt, hogy az utam választható, amin járok változtatható. Nem hiszem ,hogy másként élnék minden rendben volt úgy, ahogy. Mégis kicsit eljátszom a gondolattal, hogy bunkert építünk a barátaimmal, akik mindig engem választottak csapatkapitánynak vagy focizni hívtak, holott futni nem tudtam, de kapusnak jó voltam.

Voltak kevésbé szép emlékeim is. Igen csúfolódtak. Sokszor sírtam is emiatt. Anyukám vigasztalt: ” Te többre vagy hivatott és büszke vagyok Rád”
Próbáltam “szépen” csinálni mindent, sokszor erőmön felül teljesíteni ez a sportban jól jött. Sokszor eszembe jutnak a régi szép és kevésbé szép emlékek, amik azzá tettek, ami vagyok.
De bármilyen tükörbe is nézek, mindig magam látom és sosem mondom magamnak, hogy nem tetszik az, amit látok.
Tisztességre neveltek, másokon nem keresztül menve elérni sikereket, elfogadni másokat úgy, ahogy vannak. Annak ellenére ,hogy engem nem mindig részesítettek ebben.
Nem bántom Őket, nem tehetnek róla.
Nem mindenki kapott pofont az élettől, hogy megtanulja értékelni a kicsit vagy azt, ami a rendelkezésükre áll.
Kicsi voltam és naggyá lettem, büszke lehetett rám sok ember. De sose tettem semmit azokért, akik bántottak: se jót se rosszat. Ami én vagyok azt az ismeri, aki a kirakaton belül is megnéz Ja ,hogy csalódni fog? Igen. Mert kívülről könnyen ítélkezünk..

(Er, a legyőzhetetlen írása)


Formáld Te is a világot! Írj, küldj nekünk cikket, vedd fel velünk a kapcsolatot.

Minden gondolat számít. A Tied is!

                                                         Arlette

Történelmi Hősnők

Az archivált szerzők írásai olvashatók itt.

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá

Az email cím nem lesz publikus.